Nagyapám alig tudott írni. Orosz fogságból küldött egyetlen képeslapját, melyet a Vöröskereszt kézbesített, más fogalmazta meg helyette, és tele van helyesírási hibákkal. Én ezeket a sorokat számítógépen írom, az idegesítő helyesírás-vizsgálót kikapcsoltam, és ötödik könyvem, egy regény megírásának a végén járok.
Nagyapám hajnali háromkor kelt, hogy az állatoknak enni adjon, azzal sem törődött, ha az órát átállították, mert „a tehén nem tudja, hogy kettőből három lett”, aztán gyalog ment a munkahelyére mintegy hét kilométert, mert nem voltak buszjáratok. Én minden reggel nyolc órakor kelek, munkahelyemtől pontosan tizenkét percre lakom, gyalogszerrel, autóval a forgalomban nyolc perc, forgalom nélkül hat.
Nagyapám lemezeket hallgatott. Az elektroncsöves lemezjátszót, melynek táska formája volt, úgy vette a család, hogy összeadták többhavi keresetüket. Mintegy húsz kislemeze volt, különféle népdalokkal. Nekem is van lemezjátszóm, főként klasszikus és blues alapú zenét hallgatok, egyetlen havi keresetemből vásároltam, számítógépemben több milliárd tranzisztor gondoskodik arról, hogy bármilyen multimédiát bárhonnan azonnal elérhetővé tegyen számomra.
Nagyapám lovat tartott, szekérrel járta az erdőt, fejszével vágta ki a fát. Állandóan cserélte a lovakat, nagyszerűen értett az állatokhoz, az udvar közepén álló szekér valóságos ékszere volt kis gazdaságának. Nekem autóm van, immár az ötödik, állandóan átvernek a vásárláskor, a javításokról nem is beszélve. Ha erdőre megyek, medvétől rettegek, és mindenhonnan láncfűrészt hallok, mert zöld kincsünket alaposan megdézsmálják, lassan alig marad belőle.
Nagyapám disznót, tyúkot, nyulat vágott, a padláson szalonnát, kolbászt, a kamrában zsírban eltett húst tartott. Én vegetáriánus vagyok, amikor egy bevásárlóközpont húsrészlege mellett elmegyek, orrfacsaró bűznek érzem a húsokból áradó rengeteg vegyszer szagát, hűtőmben alig van étel, mert a piac néhány lépésnyire csupán.
Nagyapám házában nem volt vécé. Amikor meglátogatott bennünket a tömbházban, és netán dolgát kellett végezze, felhúzta az ajtó előtt hagyott csizmáit, leszaladt a kukák mellé. „Apuka, ott a fürdőszoba”, tette össze anyám könyörögve a kezét. „Nem szarok én bé a házba”, nézett az öreg morcosan a lányára. Nagyapámat abban a csizmában temettük el, amit húsz évig viselt. Finom posztóból készült nadrágjába, zekéjébe öltöztettük, melyeket szintén vagy húsz évig hordott. Nekem nincs csizmám, cipőim általában másfél évet tartanak, nadrágjaim egyet, kabátjaim általában kettőt.
Nagyapám két diktatúrát is megélt, demokráciát soha. Én egy diktatúrát. Dédunokái már a demokratikus világ emberei, talán nem is fogják megtapasztalni azokat a bizonyos elemi tiltásokat.
Egyetlen kérdésem van: ki volt, ki lesz boldogabb?
Ijesztő, hogy nem találom a választ.
*József Attila: Légy ostoba
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.