Nagyapám alig tudott írni. Orosz fogságból küldött egyetlen képeslapját, melyet a Vöröskereszt kézbesített, más fogalmazta meg helyette, és tele van helyesírási hibákkal. Én ezeket a sorokat számítógépen írom, az idegesítő helyesírás-vizsgálót kikapcsoltam, és ötödik könyvem, egy regény megírásának a végén járok.
Nagyapám hajnali háromkor kelt, hogy az állatoknak enni adjon, azzal sem törődött, ha az órát átállították, mert „a tehén nem tudja, hogy kettőből három lett”, aztán gyalog ment a munkahelyére mintegy hét kilométert, mert nem voltak buszjáratok. Én minden reggel nyolc órakor kelek, munkahelyemtől pontosan tizenkét percre lakom, gyalogszerrel, autóval a forgalomban nyolc perc, forgalom nélkül hat.
Nagyapám lemezeket hallgatott. Az elektroncsöves lemezjátszót, melynek táska formája volt, úgy vette a család, hogy összeadták többhavi keresetüket. Mintegy húsz kislemeze volt, különféle népdalokkal. Nekem is van lemezjátszóm, főként klasszikus és blues alapú zenét hallgatok, egyetlen havi keresetemből vásároltam, számítógépemben több milliárd tranzisztor gondoskodik arról, hogy bármilyen multimédiát bárhonnan azonnal elérhetővé tegyen számomra.
Nagyapám lovat tartott, szekérrel járta az erdőt, fejszével vágta ki a fát. Állandóan cserélte a lovakat, nagyszerűen értett az állatokhoz, az udvar közepén álló szekér valóságos ékszere volt kis gazdaságának. Nekem autóm van, immár az ötödik, állandóan átvernek a vásárláskor, a javításokról nem is beszélve. Ha erdőre megyek, medvétől rettegek, és mindenhonnan láncfűrészt hallok, mert zöld kincsünket alaposan megdézsmálják, lassan alig marad belőle.
Nagyapám disznót, tyúkot, nyulat vágott, a padláson szalonnát, kolbászt, a kamrában zsírban eltett húst tartott. Én vegetáriánus vagyok, amikor egy bevásárlóközpont húsrészlege mellett elmegyek, orrfacsaró bűznek érzem a húsokból áradó rengeteg vegyszer szagát, hűtőmben alig van étel, mert a piac néhány lépésnyire csupán.
Nagyapám házában nem volt vécé. Amikor meglátogatott bennünket a tömbházban, és netán dolgát kellett végezze, felhúzta az ajtó előtt hagyott csizmáit, leszaladt a kukák mellé. „Apuka, ott a fürdőszoba”, tette össze anyám könyörögve a kezét. „Nem szarok én bé a házba”, nézett az öreg morcosan a lányára. Nagyapámat abban a csizmában temettük el, amit húsz évig viselt. Finom posztóból készült nadrágjába, zekéjébe öltöztettük, melyeket szintén vagy húsz évig hordott. Nekem nincs csizmám, cipőim általában másfél évet tartanak, nadrágjaim egyet, kabátjaim általában kettőt.
Nagyapám két diktatúrát is megélt, demokráciát soha. Én egy diktatúrát. Dédunokái már a demokratikus világ emberei, talán nem is fogják megtapasztalni azokat a bizonyos elemi tiltásokat.
Egyetlen kérdésem van: ki volt, ki lesz boldogabb?
Ijesztő, hogy nem találom a választ.
*József Attila: Légy ostoba
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.