Egy dolog olvasni, egy dolog megérinteni. Első kötetem megjelenése előtt akkori szerkesztőm Nagyváradra hívott. Lakása egy bérházban volt, amelynek előterében emléktábla emlékeztetett arra, hogy a ház egykori lakói közül kik lelték halálukat a német haláltáborokban. „Szüleim Auschwitzból jöttek haza”, mondta szerkesztőm a világ legtermészetesebb hangján. Majd döbbenetemet látva hozzátette: „még a vasútállomáson megígérték egymásnak, hogy hazajönnek és összeházasodnak”. Ostoba módon azt nyögtem ki, akkor kevésen múlt a könyvem megjelenése. Szerkesztőm rám nézett, hangosan felnevetett. Majd elmesélte szülei történetét. Bámulatosan optimista, erős emberek voltak, akik életük végéig imádták egymást – és az életet. Az őket ért atrocitásokkal egyszerűen nem foglalkoztak. A haláltábor bélyegét levedleni ugyan nem tudták, de félretenni igen. Holott a kommunizmus sem könnyítette ebben a dolgukat. Marosvásárhely, napjaink.
A zsidó hitközösség egyik tagjának a könyvét szerkesztem, így hamarosan a gyülekezet kis, a zsinagóga melletti múzeumában találom magamat. A szerző, ki hatvanadik életéve felett adta a fejét novellaírásra, és remekül is műveli azt, lelkesen magyarázza, hogyan települtek be a zsidók a városba. A belső teremben található, a várost ábrázoló maketthez sétálunk, vezetőnk felkattintja azokat a fényeket, amelyek jelzik, milyen utcában, hol laktak az izraeliták. Szóba kerülnek a haláltáborok. Vezetőnk továbbra is lelkesen magyaráz. Majd ismét kattan a kapcsoló, csak azok a fények maradnak égve, melyek azt jelzik, hová tértek haza a túlélők. A hatás finoman szólva is – döbbenetes. Még néhány szó arról, miért, hogyan jött létre a múzeum, aztán elbúcsúzunk. Az udvaron feljebb néhány virágágyás. Hóvirágok, nagyok, a kertben már bimbóznak a faágak.
Minden télhez hozzátartozik az ébredés. Ugyancsak különös volt érezni ezt, miközben elhaladtunk az emléktábla mellett, melyen azoknak a marosvásárhelyi zsidó diákoknak a neve volt feltüntetve, akik a haláltáborokban vesztek oda.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.