Egy dolog olvasni, egy dolog megérinteni. Első kötetem megjelenése előtt akkori szerkesztőm Nagyváradra hívott. Lakása egy bérházban volt, amelynek előterében emléktábla emlékeztetett arra, hogy a ház egykori lakói közül kik lelték halálukat a német haláltáborokban. „Szüleim Auschwitzból jöttek haza”, mondta szerkesztőm a világ legtermészetesebb hangján. Majd döbbenetemet látva hozzátette: „még a vasútállomáson megígérték egymásnak, hogy hazajönnek és összeházasodnak”. Ostoba módon azt nyögtem ki, akkor kevésen múlt a könyvem megjelenése. Szerkesztőm rám nézett, hangosan felnevetett. Majd elmesélte szülei történetét. Bámulatosan optimista, erős emberek voltak, akik életük végéig imádták egymást – és az életet. Az őket ért atrocitásokkal egyszerűen nem foglalkoztak. A haláltábor bélyegét levedleni ugyan nem tudták, de félretenni igen. Holott a kommunizmus sem könnyítette ebben a dolgukat. Marosvásárhely, napjaink.
A zsidó hitközösség egyik tagjának a könyvét szerkesztem, így hamarosan a gyülekezet kis, a zsinagóga melletti múzeumában találom magamat. A szerző, ki hatvanadik életéve felett adta a fejét novellaírásra, és remekül is műveli azt, lelkesen magyarázza, hogyan települtek be a zsidók a városba. A belső teremben található, a várost ábrázoló maketthez sétálunk, vezetőnk felkattintja azokat a fényeket, amelyek jelzik, milyen utcában, hol laktak az izraeliták. Szóba kerülnek a haláltáborok. Vezetőnk továbbra is lelkesen magyaráz. Majd ismét kattan a kapcsoló, csak azok a fények maradnak égve, melyek azt jelzik, hová tértek haza a túlélők. A hatás finoman szólva is – döbbenetes. Még néhány szó arról, miért, hogyan jött létre a múzeum, aztán elbúcsúzunk. Az udvaron feljebb néhány virágágyás. Hóvirágok, nagyok, a kertben már bimbóznak a faágak.
Minden télhez hozzátartozik az ébredés. Ugyancsak különös volt érezni ezt, miközben elhaladtunk az emléktábla mellett, melyen azoknak a marosvásárhelyi zsidó diákoknak a neve volt feltüntetve, akik a haláltáborokban vesztek oda.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
„Ég és föld között itt áll a padlás…” Először ez a sor jutott eszembe, s azóta is ennek a dalnak a dallamát dúdolom. Hiszen egy valamirevaló padlás tényleg e kettő között van. Ahány ház, annyiféle padlás. Mindegyik olyan, amilyen emberek lakják a házat. Eddigi életemhez három padlás kapcsolódott.
Buszra fel, Bukoresbe bé, onnan át az oroszokhoz, met a kelet-európaiakot onnan lőtték fel egy teherhajón a nemzetközi űrállomásra, s onnan a Holdra. A Holdról indultak a nagy gépek ki az univerzumba, met olcsóbb volt ott összerakni az egész kilövőbázát az űrhajókkal együtt, mint Föld körüli pályáról tajdokoskodni.
– Köszönjük a hívását, de tessék a nótára térni! Mit szeretne küldeni és kinek? – szól közbe tagolt hanghordozással a minden bizonnyal mosolygós műsorvezető.
– Hát ugye nagy a család, s szerteszéjjel szakadtunk, mert ugye öcsémék es a tavaly kitelepedtek Kanadába… nekik küldenénk egy nótát…
Amikor elindulok otthonról vonattal, a falu minden szépsége után a nagyváros koszosnak, hangosnak és sértően közömbösnek tűnik. De egyidejűleg steril is. Semmit sem érzek. Nem teszem fel magamnak a „hogyan?” és főleg nem a „miért?” típusú kérdéseket. Csak azt kérdezem magamtól, „mit?” Mit csinálok? Mit fogok ebédelni?
Az író a szoba közepén hadonászott. Minden kontrollt mellőző mozgása egészen bizarrul hatott. Nem igazán keltette egy intelligens, finom modorú irodalmár benyomását. Kapálózásának oka egy már-már mindennapos probléma volt, amellyel egyre nehezebben birkózott meg. Az imént pattant ki egy gondolat a fejéből.
Dakó Géza évek óta sorozatgyilkosnak készült. Ennek apropóján költözött fel Budapestre, hogy kitanulja a mesterséget. A négyeshatos útvonalán egy nevesincs gyrosos mellett egy Pál Csaba nevezetű öregember elvállalta, hogy kiképezi őt, ha cserébe tesz egy szívességet.