Az illető, akiről szó van, késő délután ért fel a hegyre, az üresen álló menedékházhoz. Előtte órákig gyúrta lábával a térdig érő szűz havat, megizzadt rendesen. Mégsem bánta, hogy nem vertek ösvényt előtte mások. Így biztosra veheti, hogy egyedül lesz.
Amint megérkezett, tüzet rakott, kipakolta hátizsákjából az elemózsiát, elterítette az ágyon a hálózsákot. Komótosan csinálta, nem sietett. Nem tartott attól, hogy megzavarják. Kedvenc helye volt ez a ház a hegy félreeső részén, nem sokan jártak arra. Karácsonykor különösen nem. Jól el lehet ott az ember magában, magának.
Nem szerette az ünnepeket, a karácsonyt főleg. Borsódzott a háta, ha a nagytakarításra, sütés-főzésre gondolt. A sok ingerültségre, bosszúságra, ami vele jár. Irtózott a december végi tumultustól az üzletekben, az ajándékok, ennivalók beszerzésének kálváriájától. Mindentől, ahol sokadalom van: karácsonyi vásár, boltok, templom. Jobb neki fent, a hegyen. Ha társaságra vágyik, felnéz a csillagokra. Sok a csillag az égen, mégsem keltenek tömegiszonyt senkiben.
Az illető, akiről szó van, éjfél körül kilép az ajtón, ott áll a menedékház előtti tisztáson, fent a magas hegyen. Nézi a még magasabban ragyogó csillagokat. Sok csillagot látni a hegyről tiszta, fagyos karácsonyi éjszakán. Fényesebbek, mint a völgyből nézve, ahol füst, köd, szmog homályosítja el a fényüket. Pár száz méter szintkülönbség csak, mégis mérhetetlenül közelebb látszanak az őket fürkészőhöz. Mintha neki ragyognának, mintha tudnának róla. Ha épp nem verte le a porcelánt, az embernek jó érzés, ha tudnak róla.
A szél elállt, az éjféli hidegben a vadak sem járnak. Olyan csend van fent a hegyen, mint lent a kutak mélyén. Mindent átható, szinte fogható. Az illető, akiről szó van, csak áll, és hagyja, hogy átjárja. Megfürdik benne, mint egy kád illatos vízben.
A csend kitart. Az illető, akiről szó van, kicsit mintha már dideregne tőle. Mint a fürdőző, ha kihűl a kádban a víz. Nézi a sziporkázó csillagokat, ahogy megállás nélkül küldik ismeretlen morzejeleiket, ki tudja, kinek. Könnyebb lenne szót érteni velük, ha telefonálnának. Vagy valami.
Akkor a hegy lábánál megszólalnak a karácsonyi éjféli misére hívó harangok. Messze vannak odalent a szerteszét elterülő falvak, amerről a harangok zúgása jön, de a tiszta, fagyos, téli éjszakában a harangok hangja messze elér. Nem éles, nem hangos, alig érzékelhető, de mintha mindenhonnan jönne, mivel sok helyről hallatszik. Mellette a csillagok ragyogása olyan, mint mikor a képhez megérkezik a hang.
Az illető, akiről szó van, meghökkenten hallgatja. Aztán bólint, vagy csak lehajtja a fejét. Végül is ő akarta, hogy szóljanak hozzá a csillagok. Később bemegy a házba, csomagol. Felveszi a hátizsákot, elindul a délután vert csapáson lefelé.
Odafent csintalanul kacsingatnak egymásnak a csillagok. Rakoncátlan csillagszórók az ég láthatatlan karácsonyfáján.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 21-i számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.