Virágvasárnap után egy nappal virágüzlet nyílt a Virág utcában. A vásárlók csak később értesültek, hogy a tulajdonost is Virágnak hívják.
Volt, aki vigyorgott: jó reklám, ötletes a pasas. Volt, aki fanyalgott: ilyen ócska trükkel akarja érdekessé tenni boltját az ipse? Volt, aki csak vonta a vállát: s akkor mi van?
A boltos szabadkozott: véletlen, hogy épp ebben az utcában talált bérelhető helyiséget. A virágvasárnap meg eszébe sem jutott, nem is vallásos. Tulajdonképpen a virágokhoz sem ért, csak van egy falusi sógora, remek kertész, az ő ötlete volt, hogy nyissanak üzletet a városban, jó pénzt kapnának az általa termesztett portékáért. Nevéről nem tehet, Virág volt apja, nagyapja, közönséges név, nem volt gond vele eddig.
Úgy hát, somolyogtak az emberek, hogyne, persze! Micsoda mókamester, teszi magát, hogy nem tehet semmiről. Volt, aki játékosan meg is fenyegette: ejnye, ejnye, kis huncut, aztán csak csínján a csínyekkel!
Az üzlet azonban beindult rendesen. Még a város másik végéről is jöttek vásárolni. Ott a legnagyobb a választék, ott a legfrissebb az áru, mondták az emberek, és egymásnak adták a kilincset. De ha vettek valamit, nem mentek el azonnal, csak álldogáltak, somolyogtak, várták, miféle kópésággal hozakodik elő a boltos. A jópofa! Nagy figura, előjön az még valamivel, csak ki kell várni.
De nem jött elő semmivel. Szomorú képpel csomagolta be és adta át a jácintokat, gerberákat, rózsákat, szegfűket, lógó orral vette át az értük járó pénzt. Ha nem volt vásárló, bús tekintettel bámult ki az ablakon. Valami nagy bánata lehetett, vagy csak ilyen volt az arcberendezése.
Már közeledett a pünkösd, mikor egyik napról a másikra megváltozott az emberek véleménye. Nem is igaz, hogy jópofa a pacák! Tulajdonképpen egy száraz, sótlan senki. A virágai sem frissek, a választék is szegényes. Lehet, nem is a sógora termeszti, hanem ő lopja éjszakánként a temetőből. S egyáltalán: minek hívják Virágnak, mikor nem is úgy néz ki?! Vigyázni kell az ilyennel, minden kitelik tőle! A gazember, a szarházi! Menjen a francba, ne rontsa itt a levegőt!
Rendre elmaradtak a vásárlók, pünkösd előtt egy nappal bezárt a bolt. Némely szemfülesek még felhívták erre a figyelmet: pont egy nappal virágvasárnap után nyitott ki, s pont egy nappal pünkösd előtt zárt be! Nem lehet véletlen, jó lesz ügyelni!
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.