Nádasi Krisztina: Az elrejtett szó

2022. április 19., 07:07
Utcai Dávid: Cím nélkül (vegyes technika, papír, 96 × 62 cm, 2019)

A lánynak nem voltak illúziói, mégis remélt. Talán a kacsák miatt. Mert más irodaházak előtt is látott már szökőkutakat – nem is szökőkút volt ez tulajdonképpen, inkább egy kis lábáztató medence, amiben mechanika keltett örvényt –, de azok sterilen és megközelíthetetlenül forgatták magukba vissza önnön vizüket. Hápogásmentesen.

Amikor Aliz elmosolyodott a liftben, a vele szemben álló magas fiú visszamosolygott rá, pedig a lány csak a kacsákat idézte fel magában, ahogy kényelmesen beletoccsantak a csapvizes úsztatóba; hárman voltak, barnák, Aliz soha nem volt jó biológiából, de úgy emlékezett, a barnák a lányok.

A harmadikon szálltak ki mindketten, Aliz, utána a fiú a slim fit ingben, ő is ebbe az irodába jött, csak neki saját mágneskártyája volt, nem ez a narancs szalagra applikált, vendéget kiáltó darab, mint ami Aliz nyakában lógott.

– Sok sikert – mondta a lánynak, miután kinyitotta neki a nehéz bejárati üvegajtót, ő elsietett a szemben nyíló folyosón, Aliz meg magára maradt a futónövényekből épített recepcióspult előtt.

– Kettőkor van állásinterjúm doktor Holub Pállal – mondta Aliz a pult mögött megbújó bokrétának; a recepcióslány papagájvörös haja mintha a kert virága lett volna.

– A Pali, igen – motyogta a lány szórakozottan, és az intercomon beütött néhány számot. A kagylót rajtahagyta a készüléken, így Aliz hallotta a reszelős választ is, ahogy Pali türelmet kér, meg hogy Aliz a Maros tárgyalóban várjon rá.

A vörös hajú lány felpattant és Alizra mosolygott.

– Ez ilyen belsős poén nálunk, a tárgyalókat folyókról neveztük el, mert mindig árral szemben úszunk. De ezt az ügyfeleknek tilos ám elmondani!

A Maros tárgyaló ablaka a Dunára nézett; Aliz tudta, hogy az Árpád hídon túl olcsóbbak az irodák, már épp elég céghez felvételizett, hogy felszívjon egy csomó hasonlóképp haszontalan információt. A recepcióslány kérdésére azt válaszolta, vizet kér, mire máris egyedül maradt. A négyszemélyes tárgyaló fala barna volt, kacsabarna, ami megint csak meglepte a lányt, túl sok volt a jó ómenből. Az egyik falon lemosható tábla függött, vele szemben pedig egy vászonkép, rajta egyetlen szó: őszinteség, halvány narancssárga alapon sötétbarnával. Aliz összekulcsolta kezeit a háta mögött, és megállt a kép előtt.

Őszinteség?

A recepcióslány visszatért a palack vízzel; széles mosollyal, de szótlanul tette le az asztal közepére egy pohárral együtt, és kilépett. Aliz ekkor vette észre, hogy az ajtó melletti sarokban fiókos szekrény áll, csípőmagas, öblös darab. Jobb dolga nem lévén, odament hozzá. Ki nem nyitotta volna – bizonyára filceket és papírt tároltak benne, esetleg céges brosúrákat. Vagy mégis lehet titka egy modern irodának?

A szekrény mögött azonban volt valami. Ahogy Aliz mögéje kukucskált, határozottan kivette az árnyékot. Benézett a szekrény mellé is, az ajtó oldaláról. És igen. Gondolt egy merészet, és rákattintotta a zárat az ajtóra – nehogy Holub doktor kitörje Aliz karját, ahogy belép –, majd óvatosan bedugta ujjait a szekrény mögé. Egy nagy és lapos tárgyat tapintott. Megmozgatta. Könnyűnek tűnt. Mutatóujja beleakadt valahol a tetején – egy vászonkép volt, fogalma sem volt, honnan, de tudta, hogy az. Megemelte és kihúzta.

Épp olyan volt, mint ami a falon lógott, de a felirat így szólt rajta: tapasztalat.

Csomókba gyűlt rajta a por.

Aliz értetlenül nézte. Aztán visszadugta, kinyitotta az ajtót és leült egy székbe.

Kényelmes ülés esett rajta. Aliznak kedve lett volna lerúgni a magassarkút és feltenni a lábát. De mégiscsak interjúra jött. Inkább töltött magának a vízből, és megpróbálta kitalálni, mit írhattak korábban a tisztára törölt fehér táblára. A karcok árulkodóak voltak. Emitt számok, ott egy nagy kör. Nyilak. Aliz épp előrehajolt, amikor nyílt az ajtó és egy negyvenes férfi lépett be; négyszögletes homlokát ősz kefehaj határolta, vékony keretes szemüvege is szögletes volt, orra vékony és hosszú, mint egy felkiáltójel. A szürke öltöny alatt fehér ing, nyakkendő nélkül, két gomb kigombolva, has behúzva. Amikor visszacsukta az ajtót, a tapasztalat kiremegett a szekrény mögül, a csücske épp látszódott.

Aliz megfontoltan emelkedett fel, és megállta, hogy ne húzkodja meg a szoknyája alját.

– Foglaljon helyet, Aliz – mondta a férfi és a lány által imént elfoglalt székre mutatott. – Elnézést, hogy megvárattam.

Ezután a férfi hatékonyan ismertette Aliz leendő feladatait, és rákérdezett az önéletrajzában néhány dologra, például hogy miért éppen oroszul és kínaiul tanult. A lány csípőből válaszolgatott, és miközben a férfi meggyűrűzött ujját nézte, a testbeszédét figyelte, azt tippelgetve, vajon Holub doktor az életközépi válság előtt vagy után jár-e.

Semmi olyan nem történt, amire Aliz ne számított volna. És az a kérdés is szokványos volt, ami végül eldöntött mindent:

– No és Aliz, miért pont nálunk szeretne dolgozni?

A lány tekintete elkalandozott a barna falon, lelki szemei előtt felröppentek a kacsák.

– Mondja, Holub úr – kezdte, majd megfordult a székben, és a feje fölött lógó őszinteségre biccentett –, ez miért lóg itt?

A férfi a szemöldökét ráncolta, amitől megugrott orrán a szemüveg.

– Cégünk egyik alapértéke.

– Valóban?

Holub lassan bólintott és hátradőlt, szemében érdeklődés csillant, és Aliz rájött, hogy a férfi pontosan úgy unta ezt a sabloninterjút, mint ő maga.

A lány az asztalra fektette mindkét alkarját.

– A munkaerőpiacon minden cég azt mondja, és azt is gondolja, hogy különleges. De közben ugyanolyan csilivili a honlapjuk, ugyanolyan ikonokkal. Ugyanolyan fancy neveket adnak ugyanazoknak a monoton melóknak, az emberek meg egyenizzadva tolnak előre egy egyenszekeret, ami nem is az ő batyujukat viszi, nem is a saját életcéljaik felé. Közben meg fennhangon skandálják, nem a tapasztalat számít, hanem a hozzáállás. Ma ez a divat, az attitűd. Jól van. De mihez?

A férfi karba fonta a kezét, mire a lány a szekrény mögül kilógó vászonképre mutatott.

– Én fejlődni akarok. Tanulni. Okos akarok lenni valamiben. Valamiben, ami szakma, ami igazán számít. Én akkor akarok itt dolgozni, ha valódi tapasztalatot szerzek. Igazi szakértő akarok lenni, tárgyi tudással. Nem érdekel a hozzáállás, a hogyan, a divat, a projektmenedzsment meg a lean meg a scrum. Ezek csak homokszemek a tengerparton. Maga meg tud engem tanítani, hogyan építsek várakat?

A férfi felkelt az asztaltól, pókerarca mit sem változott. Odament a vászonképhez és kihúzta. Felemelte, és a fiókos szekrény tetejére helyezte, nekitámasztotta a falnak.

– Várakat – jegyezte meg, elgondolkodva, enyhén kérdő hangsúllyal.

A lány eltökélten bólintott.

– Várakat.

A férfi egyetlen, lassú lépéssel termett a lánynál, és a kezét nyújtotta neki, de nem azért, hogy gratuláljon neki, hanem hogy felsegítse a székből. A lány elfogadta.

– Kedves Aliz – mondta a férfi –, ez ugyan egy informatikai cég, de én építőmérnök vagyok. Üdv Csodaországban!

Legfrissebb hírek
Legnézettebb