– Kosztolányi mikor jön?
A kérdés elegánsan szlalomozott a cukrászda zajai közt, széklábak csikordultak a kőburkolaton, vendégek susogtak, a kávégép őrölte a babszemeket, sistergett a forró gőz.
Ezzel meg is teremtettem az atmoszférát, nem? Leírtam a környezetet, meg volt előtte egy érdekes, párbeszédes kezdés. „Kosztolányi mikor jön?” Ezzel az egy mondattal meg is mutattam azt a századelős valóságot, amikor a nyugatosok kreatív sorai teremtődtek. De persze ismertek, én szeretek csavarintani egyet a dolgokon.
– Nem tudom, Bögre, üljél le, barátom, és rendelj, mert amint megjön, kipakoljuk a játékot és huss. – A válasz egy magas, pókhasú férfitól jött, aki nem sokkal lehetett több harmincnál, de haja javát már elveszítette. A találóan Bögrének nevezett egyén robusztus, alacsony férfi volt, egyidős a barátjával, akit egyébként Karesznak hívtak, együtt jártak a szakipariba ők hárman, Bögre, Karesz és Kosztolányi.
Ezzel a résszel is elégedett vagyok, adtam információt a hőseinkről, de nem magyaráztam túl. Most viszont el kell kezdődnie annak, amiről a novella szól, és ezt persze kitalálhattam volna előre, de az nem az igazi, mert az ihlet, ugye, meg a múzsa. A tervezés egyesek szerint bűn. Mások szerint meg az, ha van kedvem írni, de témám nincs. A különbségről egy esszét is lehetne írni éppenséggel, csak hát én most történetet kezdtem, folytassuk hát. De mivel? Az irodalmi folyóiratok kedvelik a csuklófelvágós sztorikat a nagy magyar valóságról, humor inkább ne legyen, csak azt mutassuk be, milyen sanyarú a főszereplő sorsa. Hm.
– Hozhatom a szokásosat? – kérdezte a melléjük libbenő pincérlány, Anni, és barátságosan Bögrére mosolygott.
A férfinak válaszként kiragyogott mind a harminckét foga, de biztos, ami biztos, bólintott is mellé. Amikor Anni otthagyta őket, Bögre nagyot sóhajtott.
– Nagy kár, hogy még ennek is Kosztolányi jön be.
Karesz épp a telefonjába mélyedt, ám erre a megjegyzésre fölkapta a fejét.
– Tetszik neked Anni?
Bögre megvonta a vállát.
– Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te. Cili csinos, jó fej, esze is van, megfogtad vele az Isten lábát.
Karesz a pincérlány után nézett.
– Hátulról rendben van a csaj, de ha idefele jön, azért engem zavar, hogy nem tudom, melyik szemébe kell nézni.
Bögre zavartan vakarta meg a szakállát.
Hoppá, ez itt egy hirtelen jött infó, eddig szerintem nem írtam, hogy Bögre barátunk szakállas, noha én így képzeltem el. Tudjátok, az a mackóalkatú, kedves pasas, igen, a sört is szereti, no de rossz tulajdonság is kell mindenkinek, nem? Mindegy, majd visszamegyek és kijavítom. Mint ahogy a nyelvezetet is. Mert annak meg kreatívnak kellene lennie, hát, egyelőre lövésem sincs, hogy fogom ezt elérni. Haladjunk.
A lány térült-fordult, már hozta is a bagettet, étvágygerjesztően kandikált ki a roppanós héj alól a hús, a sajt és a zöld fodros saláta. Egy szívből jövő „Jó étvágyat!” felkiáltással tette le Bögre elé, a férfi kapott egy pohár vizet és egy apró csészében méregerős eszpresszót.
– Te Anni – szólította meg Karesz.
A lány mosolya enyhén megrezzent. – Igen?
– Bögre barátom szívesen elvinne táncolni valamelyik este. Mit szólsz?
A lány leengedte maga elé a tálcát, döbbenten fordult Bögre felé.
– Szívesen – mondta halkan.
Bögre még jobban zavarba jött, mint a lány.
– Az Argentínába szoktam néha lemenni – bökte ki.
– Te tudsz salsázni, és nincs barátnőd?
– Nem divat a tánc, ha pár nélkül állítok be, ötvenes, elvált nők akaszkodnak rám.
Anni elővette a zsebéből a pincérnoteszét, és lefirkantotta rá a telefonszámát. Bögre tányérja alá dugta a kitépett papírlapot.
– Megírod majd a részleteket?
A férfi bólintott. A lány rámosolygott, megfordult és otthagyta őket.
– Kösz, öregem – motyogta Bögre a haverjának.
– Nincs mit. De ha kiderül, hogy tényleg jó fej, és esze is van, vedd el, oké?
Bögre elvigyorodott.
A kávéház ajtaja ekkor kinyílt, és egy sármos, szőke, napszemüveges férfi lépett be rajta. Bőrcipője nyikkant a padlón, ahogy pördült, hogy levegye szövetkabátját, és a fogasra akassza.
– Srácok, meghoztam a jövőt! – jelentette be teátrálisan, és az Anachrony dobozát a haverjai elé ejtette a kávéházi asztalra.
Na, ez Kosztolányi, ezt az olvasó tudni fogja. A baj csak az, hogy ez most így egy szimpla romi sztori lett, pedig az ötlet az volt, hogy mutassak be három különböző férfisorsot, a megállapodott házasembert, a dzsigolót, meg akinek senki nem jön össze úgy igazán. Még jó lenne belemenni, miért van, hogy egyikünknek akad párja, a másiknak meg nem. Kihegyezhetném arra is, hogy Kosztolányit mindkét fiú a nők álmának tartja, de Anninak sokkal jobban tetszik Bögre. Jut eszembe, volt egy korábbi ötletem is, ami ehhez az egészhez kapcsolódik, még tegnap este fogant meg a fejemben, pont elalvás előtt, házasság témában, de frankón elfelejtettem. Mindegy, elteszem ezt a piszkozatot, jól ellesz itt a telefonomban, most már le kell szállnom. Épp fölállok, amikor előttem a kissrác megint megkérdezi az anyját:
– A Kosztolányi mikor jön?
– Türelem – válaszolja az anyja –, ez még csak a Móricz.
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette
A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.
Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Soha nem értettem, és nem tudtam elfogadni, miért vannak notórius késők. Trixi barátnőm az egyetemi évek alatt mindig mindenhonnan elkésett. Meg volt beszélve, hogy találkozunk a téren, az épület (ami akkori szóhasználatunkban mindenkor az ELTE Jogi Karának impozáns épületét jelentette) előtt, már mindenki ott volt, ő nem. Aztán húsz-huszonöt perc késéssel megérkezett, könnyedén és vidáman. És nem izzadt. A homloka se, a bajusza se.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.
Napjainkban a szárnyas idő hótalan januári táj felett repül. A régi telek mégis havas emlékekkel telítődtek. Csupa olyan dologgal, ami sok esetben sorsfordító volt százhetvenöt, száz vagy éppen nyolcvan esztendeje. A személyes kötődést pedig azok a beszámolók jelentik, melyeknek ekkor-akkor fültanúja lehettem. Azt is mondhatnám, hogy családunk férfi tagjai mindig a nagy háborúk árnyékában éltek. Elmentek, mert behívták őket, mert vitték őket virágos-pántlikás vonatokon, mert azt tanulták otthon és iskolában, hogy a haza mindenekelőtt.