– Kosztolányi mikor jön?
A kérdés elegánsan szlalomozott a cukrászda zajai közt, széklábak csikordultak a kőburkolaton, vendégek susogtak, a kávégép őrölte a babszemeket, sistergett a forró gőz.
Ezzel meg is teremtettem az atmoszférát, nem? Leírtam a környezetet, meg volt előtte egy érdekes, párbeszédes kezdés. „Kosztolányi mikor jön?” Ezzel az egy mondattal meg is mutattam azt a századelős valóságot, amikor a nyugatosok kreatív sorai teremtődtek. De persze ismertek, én szeretek csavarintani egyet a dolgokon.
– Nem tudom, Bögre, üljél le, barátom, és rendelj, mert amint megjön, kipakoljuk a játékot és huss. – A válasz egy magas, pókhasú férfitól jött, aki nem sokkal lehetett több harmincnál, de haja javát már elveszítette. A találóan Bögrének nevezett egyén robusztus, alacsony férfi volt, egyidős a barátjával, akit egyébként Karesznak hívtak, együtt jártak a szakipariba ők hárman, Bögre, Karesz és Kosztolányi.
Ezzel a résszel is elégedett vagyok, adtam információt a hőseinkről, de nem magyaráztam túl. Most viszont el kell kezdődnie annak, amiről a novella szól, és ezt persze kitalálhattam volna előre, de az nem az igazi, mert az ihlet, ugye, meg a múzsa. A tervezés egyesek szerint bűn. Mások szerint meg az, ha van kedvem írni, de témám nincs. A különbségről egy esszét is lehetne írni éppenséggel, csak hát én most történetet kezdtem, folytassuk hát. De mivel? Az irodalmi folyóiratok kedvelik a csuklófelvágós sztorikat a nagy magyar valóságról, humor inkább ne legyen, csak azt mutassuk be, milyen sanyarú a főszereplő sorsa. Hm.
– Hozhatom a szokásosat? – kérdezte a melléjük libbenő pincérlány, Anni, és barátságosan Bögrére mosolygott.
A férfinak válaszként kiragyogott mind a harminckét foga, de biztos, ami biztos, bólintott is mellé. Amikor Anni otthagyta őket, Bögre nagyot sóhajtott.
– Nagy kár, hogy még ennek is Kosztolányi jön be.
Karesz épp a telefonjába mélyedt, ám erre a megjegyzésre fölkapta a fejét.
– Tetszik neked Anni?
Bögre megvonta a vállát.
– Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te. Cili csinos, jó fej, esze is van, megfogtad vele az Isten lábát.
Karesz a pincérlány után nézett.
– Hátulról rendben van a csaj, de ha idefele jön, azért engem zavar, hogy nem tudom, melyik szemébe kell nézni.
Bögre zavartan vakarta meg a szakállát.
Hoppá, ez itt egy hirtelen jött infó, eddig szerintem nem írtam, hogy Bögre barátunk szakállas, noha én így képzeltem el. Tudjátok, az a mackóalkatú, kedves pasas, igen, a sört is szereti, no de rossz tulajdonság is kell mindenkinek, nem? Mindegy, majd visszamegyek és kijavítom. Mint ahogy a nyelvezetet is. Mert annak meg kreatívnak kellene lennie, hát, egyelőre lövésem sincs, hogy fogom ezt elérni. Haladjunk.
A lány térült-fordult, már hozta is a bagettet, étvágygerjesztően kandikált ki a roppanós héj alól a hús, a sajt és a zöld fodros saláta. Egy szívből jövő „Jó étvágyat!” felkiáltással tette le Bögre elé, a férfi kapott egy pohár vizet és egy apró csészében méregerős eszpresszót.
– Te Anni – szólította meg Karesz.
A lány mosolya enyhén megrezzent. – Igen?
– Bögre barátom szívesen elvinne táncolni valamelyik este. Mit szólsz?
A lány leengedte maga elé a tálcát, döbbenten fordult Bögre felé.
– Szívesen – mondta halkan.
Bögre még jobban zavarba jött, mint a lány.
– Az Argentínába szoktam néha lemenni – bökte ki.
– Te tudsz salsázni, és nincs barátnőd?
– Nem divat a tánc, ha pár nélkül állítok be, ötvenes, elvált nők akaszkodnak rám.
Anni elővette a zsebéből a pincérnoteszét, és lefirkantotta rá a telefonszámát. Bögre tányérja alá dugta a kitépett papírlapot.
– Megírod majd a részleteket?
A férfi bólintott. A lány rámosolygott, megfordult és otthagyta őket.
– Kösz, öregem – motyogta Bögre a haverjának.
– Nincs mit. De ha kiderül, hogy tényleg jó fej, és esze is van, vedd el, oké?
Bögre elvigyorodott.
A kávéház ajtaja ekkor kinyílt, és egy sármos, szőke, napszemüveges férfi lépett be rajta. Bőrcipője nyikkant a padlón, ahogy pördült, hogy levegye szövetkabátját, és a fogasra akassza.
– Srácok, meghoztam a jövőt! – jelentette be teátrálisan, és az Anachrony dobozát a haverjai elé ejtette a kávéházi asztalra.
Na, ez Kosztolányi, ezt az olvasó tudni fogja. A baj csak az, hogy ez most így egy szimpla romi sztori lett, pedig az ötlet az volt, hogy mutassak be három különböző férfisorsot, a megállapodott házasembert, a dzsigolót, meg akinek senki nem jön össze úgy igazán. Még jó lenne belemenni, miért van, hogy egyikünknek akad párja, a másiknak meg nem. Kihegyezhetném arra is, hogy Kosztolányit mindkét fiú a nők álmának tartja, de Anninak sokkal jobban tetszik Bögre. Jut eszembe, volt egy korábbi ötletem is, ami ehhez az egészhez kapcsolódik, még tegnap este fogant meg a fejemben, pont elalvás előtt, házasság témában, de frankón elfelejtettem. Mindegy, elteszem ezt a piszkozatot, jól ellesz itt a telefonomban, most már le kell szállnom. Épp fölállok, amikor előttem a kissrác megint megkérdezi az anyját:
– A Kosztolányi mikor jön?
– Türelem – válaszolja az anyja –, ez még csak a Móricz.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó.
A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.
Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket.