Nádasi Krisztina: Piszkozat

– Kosztolányi mikor jön?

A kérdés elegánsan szlalomozott a cukrászda zajai közt, széklábak csikordultak a kőburkolaton, vendégek susogtak, a kávégép őrölte a babszemeket, sistergett a forró gőz.

Ezzel meg is teremtettem az atmoszférát, nem? Leírtam a környezetet, meg volt előtte egy érdekes, párbeszédes kezdés. „Kosztolányi mikor jön?” Ezzel az egy mondattal meg is mutattam azt a századelős valóságot, amikor a nyugatosok kreatív sorai teremtődtek. De persze ismertek, én szeretek csavarintani egyet a dolgokon.

– Nem tudom, Bögre, üljél le, barátom, és rendelj, mert amint megjön, kipakoljuk a játékot és huss. – A válasz egy magas, pókhasú férfitól jött, aki nem sokkal lehetett több harmincnál, de haja javát már elveszítette. A találóan Bögrének nevezett egyén robusztus, alacsony férfi volt, egyidős a barátjával, akit egyébként Karesznak hívtak, együtt jártak a szakipariba ők hárman, Bögre, Karesz és Kosztolányi.

Ezzel a résszel is elégedett vagyok, adtam információt a hőseinkről, de nem magyaráztam túl. Most viszont el kell kezdődnie annak, amiről a novella szól, és ezt persze kitalálhattam volna előre, de az nem az igazi, mert az ihlet, ugye, meg a múzsa. A tervezés egyesek szerint bűn. Mások szerint meg az, ha van kedvem írni, de témám nincs. A különbségről egy esszét is lehetne írni éppenséggel, csak hát én most történetet kezdtem, folytassuk hát. De mivel? Az irodalmi folyóiratok kedvelik a csuklófelvágós sztorikat a nagy magyar valóságról, humor inkább ne legyen, csak azt mutassuk be, milyen sanyarú a főszereplő sorsa. Hm.

– Hozhatom a szokásosat? – kérdezte a melléjük libbenő pincérlány, Anni, és barátságosan Bögrére mosolygott.

A férfinak válaszként kiragyogott mind a harminckét foga, de biztos, ami biztos, bólintott is mellé. Amikor Anni otthagyta őket, Bögre nagyot sóhajtott.

– Nagy kár, hogy még ennek is Kosztolányi jön be.

Karesz épp a telefonjába mélyedt, ám erre a megjegyzésre fölkapta a fejét.

– Tetszik neked Anni?

Bögre megvonta a vállát.

– Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te. Cili csinos, jó fej, esze is van, megfogtad vele az Isten lábát.

Karesz a pincérlány után nézett.

– Hátulról rendben van a csaj, de ha idefele jön, azért engem zavar, hogy nem tudom, melyik szemébe kell nézni.

Bögre zavartan vakarta meg a szakállát.

Hoppá, ez itt egy hirtelen jött infó, eddig szerintem nem írtam, hogy Bögre barátunk szakállas, noha én így képzeltem el. Tudjátok, az a mackóalkatú, kedves pasas, igen, a sört is szereti, no de rossz tulajdonság is kell mindenkinek, nem? Mindegy, majd visszamegyek és kijavítom. Mint ahogy a nyelvezetet is. Mert annak meg kreatívnak kellene lennie, hát, egyelőre lövésem sincs, hogy fogom ezt elérni. Haladjunk.

A lány térült-fordult, már hozta is a bagettet, étvágygerjesztően kandikált ki a roppanós héj alól a hús, a sajt és a zöld fodros saláta. Egy szívből jövő „Jó étvágyat!” felkiáltással tette le Bögre elé, a férfi kapott egy pohár vizet és egy apró csészében méregerős eszpresszót.

– Te Anni – szólította meg Karesz.

A lány mosolya enyhén megrezzent. – Igen?

– Bögre barátom szívesen elvinne táncolni valamelyik este. Mit szólsz?

A lány leengedte maga elé a tálcát, döbbenten fordult Bögre felé.

– Szívesen – mondta halkan.

Bögre még jobban zavarba jött, mint a lány.

– Az Argentínába szoktam néha lemenni – bökte ki.

– Te tudsz salsázni, és nincs barátnőd?

– Nem divat a tánc, ha pár nélkül állítok be, ötvenes, elvált nők akaszkodnak rám.

Anni elővette a zsebéből a pincérnoteszét, és lefirkantotta rá a telefonszámát. Bögre tányérja alá dugta a kitépett papírlapot.

– Megírod majd a részleteket?

A férfi bólintott. A lány rámosolygott, megfordult és otthagyta őket.

– Kösz, öregem – motyogta Bögre a haverjának.

– Nincs mit. De ha kiderül, hogy tényleg jó fej, és esze is van, vedd el, oké?

Bögre elvigyorodott.

A kávéház ajtaja ekkor kinyílt, és egy sármos, szőke, napszemüveges férfi lépett be rajta. Bőrcipője nyikkant a padlón, ahogy pördült, hogy levegye szövetkabátját, és a fogasra akassza.

– Srácok, meghoztam a jövőt! – jelentette be teátrálisan, és az Anachrony dobozát a haverjai elé ejtette a kávéházi asztalra.

Na, ez Kosztolányi, ezt az olvasó tudni fogja. A baj csak az, hogy ez most így egy szimpla romi sztori lett, pedig az ötlet az volt, hogy mutassak be három különböző férfisorsot, a megállapodott házasembert, a dzsigolót, meg akinek senki nem jön össze úgy igazán. Még jó lenne belemenni, miért van, hogy egyikünknek akad párja, a másiknak meg nem. Kihegyezhetném arra is, hogy Kosztolányit mindkét fiú a nők álmának tartja, de Anninak sokkal jobban tetszik Bögre. Jut eszembe, volt egy korábbi ötletem is, ami ehhez az egészhez kapcsolódik, még tegnap este fogant meg a fejemben, pont elalvás előtt, házasság témában, de frankón elfelejtettem. Mindegy, elteszem ezt a piszkozatot, jól ellesz itt a telefonomban, most már le kell szállnom. Épp fölállok, amikor előttem a kissrác megint megkérdezi az anyját:

– A Kosztolányi mikor jön?

– Türelem – válaszolja az anyja –, ez még csak a Móricz.