A madarak csicseregtek odakinn, a komoly, öltönyös fazonok csicseregtek idebenn. Aladár sosem értette, kinek jó végigülni ezeket a központi tájékoztatókat. Ezeknek itt fogalmuk sem volt róla, mi megy a plázákban, csak a riportokat meg a számokat látták, és nyilván ráizgultak, hogy a pandémia idején miből finanszírozzák a luxusnyaralást.
Aladár kínjában a szemét forgatta. Igen, világjárvány van, ezek meg a profitról beszélnek.
– Nagyobb forgalmat kell elérnünk! – szavalta a kelet-európai regionális kisfőnök. – Aladár, a te boltod megy a legjobban, milyen ötleted van?
Aladár elfojtott kuncogást hallott. Mintha a földön ült volna mellette valaki, és az nevetett volna fel, a szájára tapasztott kézzel. A jobb oldalán. Aladár tétován körbenézett, de a steril tárgyalóban egy hároméves is azonnal belátott minden sarkot: akácszínű asztalok görgővel, fekete, rakásolható, kárpitozott székek, fekete padlószőnyeg. Még a vetítővászon is a mennyezetről lógott le a projektor előtt. Itt aztán senki nem bújhatott el. Az Aladár mellett jobbra ülő kolléga, Jázmin pedig történetesen egy fiatal hölgy volt, tőle semmiképp nem származhatott a mély kuncogás.
– Aladár? Csüngünk az ajkaidon.
A kisfőnök ezen megjegyzésére megint felhangzott a gurgulázó hang, és most Jázmin is odakapta a fejét. Kérdőn nézett Aladárra. A férfi különösen nehéznek érezte, hogy megszólaljon, mintha az állkapcsa mázsás súlyú lett volna. Megmasszírozta az állát, mire enyhült a nyomás, megköszörülte a torkát, és gyorsan válaszolt a főnökének.
– Az emberek jobban vágynak a szabadba, mint bármikor máskor. A túracipők nagyon jól fogynak, mi erre indítottunk akciót.
– Nagyon jó! – kiáltott fel a kisfőnök, és összedörzsölte a kezét, majd teátrálisan Aladár felé mutatott, és a többi, úgy egy tucat boltvezetőnek címezve folytatta. – Látjátok, ezért Aladár itt a legsikeresebb! Aladár, ezennel kinevezlek módszertani tanácsadóvá. Heti egy napot azzal tölts, hogy megismered a többiek boltjait és ötleteket adsz nekik.
Aladárban megállt az ütő. Nagyot nyelt.
– Rendben, tízszázalékos fizetésemelésért elvállalom – mondta, mire szíve dobogása újraindult, sőt hevesebben vert, mint előtte, ki is pirosodott.
Meglepetésére a kisfőnök rábólintott.
– Oké, Aladár, megegyeztünk.
Az asztal körül ülő kollégák kényelmetlenül fészkelődtek, de Aladár elégedetten húzta ki magát. Hogy fog örülni otthon a neje meg a két srác! Aladár hasa ekkor megfeszült. Mintha felpuffadt volna kissé, de nem a gyomra oldalán, hanem a mája felől. A férfi megtapogatta a pocakját, nagy levegőt vett, kifújta, ezt megismételte még néhányszor, és a kellemetlen, dagadó érzés elmúlt. A kollégák közben szedelőzködtek, Jázmin hajolt oda Aladárhoz:
– Jól vagy?
A férfi meglepődött, hogy a fiatal nő milyen komolyan kérdezi.
– Jól, persze.
Jázmin ekkor megrázta a fejét és felnevetett.
– Tudod, az előbb a meetingen, amikor Karel ezt a marhaságot kérdezte, meg mertem volna esküdni, hogy direkt viccelsz azzal a kuncogással.
– Hogy?
– Hát tisztára olyan hangot adtál ki, mint a szólásban.
– Mit?
– Hogy röhög a vakbelem. Tudod – tette hozzá Jázmin zavartan.
Aladár lemerevedett. Az arcára erőltetett egy mosolyt, aztán köszönésképp biccentett a nőnek és felállt a székről. Még hogy röhög a vakbele… de tényleg olyan hangja volt. És amikor a kisfőnök megdicsérte… hízott a mája. És az álla… mit is mondott akkor pontosan Karel?
Jázmin a férfi mandzsettája után nyúlt.
– Szólj, ha segíthetek – mondta halkan.
Aladár lelki szemei előtt ebben a pillanatban megjelent egy vörösesbarna, húsos massza, amiben folyadék, nem egészen vér, de olyasmi, áramlik csöveken. Mintha vese alakú lett volna.
Aladár megremegett. Ezek szerint Jázmin veséjébe látott.
Izzadságcseppek ütöttek ki a férfi homlokán. Elővette vászon zsebkendőjét és megtörölközött. Egyenesen a kocsijához ment, az alagsorba, beindította, és óvatosan hazavezetett.
– Bár talán inkább orvoshoz kellett volna mennem – motyogta magának. – Mi a fene van velem?
Már majdnem befordult az utcájukba, amikor eszébe jutott, hogy a felesége megkérte, vásároljon be. Visszakanyarodott tehát a közérthez és csak úgy, emlékezetből összeszedett egy kosárnyi árut. Szélsebesen kifizette és elrakodta, aztán sietett haza.
Amikor beállt a garázsba, megnyugvás töltötte el. Nem lesz semmi baj. Hisz a közértben sem tapasztalt semmi különös, szervi jellegű reakciót. Kivette a csomagtartóból a szatyrokat, és belépett a házba.
A konyhában nemcsak a felesége, hanem az anyósa is ott állt. Amint az idős nő meglátta Aladárt, elragadtatásában felkiáltott:
– Ó, te voltál boltban? De drága vagy, eszem a szíve…
– Neeeee! – kiáltott fel Aladár.
De már késő volt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.