A madarak csicseregtek odakinn, a komoly, öltönyös fazonok csicseregtek idebenn. Aladár sosem értette, kinek jó végigülni ezeket a központi tájékoztatókat. Ezeknek itt fogalmuk sem volt róla, mi megy a plázákban, csak a riportokat meg a számokat látták, és nyilván ráizgultak, hogy a pandémia idején miből finanszírozzák a luxusnyaralást.
Aladár kínjában a szemét forgatta. Igen, világjárvány van, ezek meg a profitról beszélnek.
– Nagyobb forgalmat kell elérnünk! – szavalta a kelet-európai regionális kisfőnök. – Aladár, a te boltod megy a legjobban, milyen ötleted van?
Aladár elfojtott kuncogást hallott. Mintha a földön ült volna mellette valaki, és az nevetett volna fel, a szájára tapasztott kézzel. A jobb oldalán. Aladár tétován körbenézett, de a steril tárgyalóban egy hároméves is azonnal belátott minden sarkot: akácszínű asztalok görgővel, fekete, rakásolható, kárpitozott székek, fekete padlószőnyeg. Még a vetítővászon is a mennyezetről lógott le a projektor előtt. Itt aztán senki nem bújhatott el. Az Aladár mellett jobbra ülő kolléga, Jázmin pedig történetesen egy fiatal hölgy volt, tőle semmiképp nem származhatott a mély kuncogás.
– Aladár? Csüngünk az ajkaidon.
A kisfőnök ezen megjegyzésére megint felhangzott a gurgulázó hang, és most Jázmin is odakapta a fejét. Kérdőn nézett Aladárra. A férfi különösen nehéznek érezte, hogy megszólaljon, mintha az állkapcsa mázsás súlyú lett volna. Megmasszírozta az állát, mire enyhült a nyomás, megköszörülte a torkát, és gyorsan válaszolt a főnökének.
– Az emberek jobban vágynak a szabadba, mint bármikor máskor. A túracipők nagyon jól fogynak, mi erre indítottunk akciót.
– Nagyon jó! – kiáltott fel a kisfőnök, és összedörzsölte a kezét, majd teátrálisan Aladár felé mutatott, és a többi, úgy egy tucat boltvezetőnek címezve folytatta. – Látjátok, ezért Aladár itt a legsikeresebb! Aladár, ezennel kinevezlek módszertani tanácsadóvá. Heti egy napot azzal tölts, hogy megismered a többiek boltjait és ötleteket adsz nekik.
Aladárban megállt az ütő. Nagyot nyelt.
– Rendben, tízszázalékos fizetésemelésért elvállalom – mondta, mire szíve dobogása újraindult, sőt hevesebben vert, mint előtte, ki is pirosodott.
Meglepetésére a kisfőnök rábólintott.
– Oké, Aladár, megegyeztünk.
Az asztal körül ülő kollégák kényelmetlenül fészkelődtek, de Aladár elégedetten húzta ki magát. Hogy fog örülni otthon a neje meg a két srác! Aladár hasa ekkor megfeszült. Mintha felpuffadt volna kissé, de nem a gyomra oldalán, hanem a mája felől. A férfi megtapogatta a pocakját, nagy levegőt vett, kifújta, ezt megismételte még néhányszor, és a kellemetlen, dagadó érzés elmúlt. A kollégák közben szedelőzködtek, Jázmin hajolt oda Aladárhoz:
– Jól vagy?
A férfi meglepődött, hogy a fiatal nő milyen komolyan kérdezi.
– Jól, persze.
Jázmin ekkor megrázta a fejét és felnevetett.
– Tudod, az előbb a meetingen, amikor Karel ezt a marhaságot kérdezte, meg mertem volna esküdni, hogy direkt viccelsz azzal a kuncogással.
– Hogy?
– Hát tisztára olyan hangot adtál ki, mint a szólásban.
– Mit?
– Hogy röhög a vakbelem. Tudod – tette hozzá Jázmin zavartan.
Aladár lemerevedett. Az arcára erőltetett egy mosolyt, aztán köszönésképp biccentett a nőnek és felállt a székről. Még hogy röhög a vakbele… de tényleg olyan hangja volt. És amikor a kisfőnök megdicsérte… hízott a mája. És az álla… mit is mondott akkor pontosan Karel?
Jázmin a férfi mandzsettája után nyúlt.
– Szólj, ha segíthetek – mondta halkan.
Aladár lelki szemei előtt ebben a pillanatban megjelent egy vörösesbarna, húsos massza, amiben folyadék, nem egészen vér, de olyasmi, áramlik csöveken. Mintha vese alakú lett volna.
Aladár megremegett. Ezek szerint Jázmin veséjébe látott.
Izzadságcseppek ütöttek ki a férfi homlokán. Elővette vászon zsebkendőjét és megtörölközött. Egyenesen a kocsijához ment, az alagsorba, beindította, és óvatosan hazavezetett.
– Bár talán inkább orvoshoz kellett volna mennem – motyogta magának. – Mi a fene van velem?
Már majdnem befordult az utcájukba, amikor eszébe jutott, hogy a felesége megkérte, vásároljon be. Visszakanyarodott tehát a közérthez és csak úgy, emlékezetből összeszedett egy kosárnyi árut. Szélsebesen kifizette és elrakodta, aztán sietett haza.
Amikor beállt a garázsba, megnyugvás töltötte el. Nem lesz semmi baj. Hisz a közértben sem tapasztalt semmi különös, szervi jellegű reakciót. Kivette a csomagtartóból a szatyrokat, és belépett a házba.
A konyhában nemcsak a felesége, hanem az anyósa is ott állt. Amint az idős nő meglátta Aladárt, elragadtatásában felkiáltott:
– Ó, te voltál boltban? De drága vagy, eszem a szíve…
– Neeeee! – kiáltott fel Aladár.
De már késő volt.
A kortárs orosz irodalom jelese, Ljudmila Ulickaja írja: „Erős kötődésem a tárgyakhoz – életükhöz, lokális vonatkozásukhoz, születésükhöz és halálukhoz – ahhoz vezetett, hogy egy régi cipősdobozba bepakoltam mindent, amitől nehéz volt megválnom…” Az idézetben kimondatlanul is benne van, hogy a más szemében csak kacatnak minősülő tárgyak azért fontosak, mert emlékeztetnek hajdanvoltakra, élethelyzetekre.
Jaj, már megint ez a buta test! Ez az átmenetiségével kérkedő porhüvely, kocsonyásodó tetemtemető, izgő-mozgó trágyatár, komposztra való kukacfészek, ösztöntől és vágytól mart, szélcsöndben is lobogó fátyol! Ez az önmagát kétségbeesve fölemésztő és reprodukáló, önző, görcsös sárruha! Gerincvelő létpöcegödre! Homokba írt homok, romba dőlő rom, petéjét és magvát konokul szertehintő, vérkönyvektől roskadozó, csillagtalan csontpolc!
– Pályaőr ám az ángyuk térde! – szokott háborogni az öreg, ha az újságban véletlenül a szakmáját emlegetik. – Miket össze nem firkálnak ezek! Bakter annak a becsületes neve! De ebben a mai világban akkora a flanc, hogy borzasztó! Itt van mindjárt a feleségem, aki takarítónő az iskolában. Én legalábbis így gondoltam buta fejjel. De nem! Kisült, hogy ő a technikai személyzet. Az árgyélusát az ilyen körmönfont szószaporításnak!
Tudod-e, hogy sokáig azt hitték, minden árnyék fekete? Nézd csak meg a régi nagy mesterek képeit. A szín, melyre árnyék vetül, pillanatok alatt homályos szürkévé fakul, majd elnyeli a mindent elborító sötétség, mely néha nem is csak a fény hiányának tűnik, de kézzelfogható, tömör, már-már eleven dolognak.
Érdekes megfigyelni, hogy az elkezdett erkélyt viszont sosem fejezik be. Ez alighanem az asszonyok romboló hatása miatt van így, mert minap a következőket hallottam a Dedemanban egy házaspártól:
– Vagy én, vagy a ház! Meguntam, hogy csak a házzal foglalkozol! Erkély sem kell már, mert úgysem olyan lesz, amilyent szeretnék! Dézsát akarok! Egy naaaagy fürdődézsát!
A priuszos beköti középső gyermekét, illetve nem a középsőt, a legkisebbet, illetve a legkisebb a középső, mert a kocsi hátsó ülésén a legkisebb a középső és a legnagyobb között ül. A legnagyobbat is beköti, mert magát bekötni egyedül a középső tudja. Az van a priuszos fejében, hogy a kocsiban három ülés van, az anyósülés meg az apósülés elöl, a hátsó ülés meg hátul.
A közösségi média megjelenésével következett be ugyanis az, amitől minden hivatását felelősséggel gyakorló cenzor joggal tartott: bárki bármit megoszthatott bárkivel. Cenzor felmenőim zavartan meredtek a számítógépek, okostelefonok és laptopok kajánul világító képernyőire, s fogalmuk sem volt, miképpen akadályozhatnák meg az információk szabad áramlását.