Róma nem örök város. Sőt. Nézem a Forum Romanum bilincsekkel megerősített oszlopait. Nem kell ahhoz mélyépítőnek lennem, hogy tudjam, mekkora ökörség pont itt hozni a hármas metró vonalát. Mióta állnak itt ezek az épületek? Kétezer éve? Az antant ágyúi nem fogtak rajtuk, valaki meggyőzte a városvezetést, hogy a fúrópajzs sem lesz gond, nem értik, hogy nem is kell hozzá háború, még kétezer év, és ennyi sem marad belőlük. Semmi sem örök.
– Minden oké? – kérdezi a feleségem.
– Csak azt néztem, hol szelfizzünk, erős a nap.
Abigél lófarokba kötött vörös haja lendül, ahogy máris körbenéz, épp olyan dinamikus, mint negyven- meg harmincévesen. A Colosseum bejáratához mutat, egy nagyobb árnyékos részre, ahol a negyven fokban pihegnek a belga és német turisták. A hőség letaglózó. Lassabban mozgok, mint otthon, hamarabb kifulladok, pedig ugyanannyi a fok, de ez a forróság tapintható, érzem, ahogy bekúszik a pórusaimon és felpuffad az ereimben, mint egy alattomos könnygázbomba. Minden kicsi árnyékban megállok, ahogy az Abigél által mutatott járdaszakasz felé haladunk. Várom, hogy ő tegyen megjegyzést a kánikulára, esztelenség, nem fog megszólalni, mert az én ötvenedik születésnapomat ünnepeljük, ezt kaptam tőle – az utazást a szerelem városába, meg a pikírt megjegyzések totális hiányát. Életem egyik legjobb ajándéka, kétségtelenül.
Őszintén mosolyog a telefonomra, ahogy átfogja a derekamat. Harminc év után is hat rám. Ezüst érként csörgedezik belém a nyugalom azokon a pontokon, ahol húsa a húsomnak feszül, jólesne, ha teljesen átölelne, ha kiszorítaná belőlem ezt a fene olasz nyomást. Meg is érez valamit, mert lábujjhegyre áll és puszit nyom az arcomra.
– Amott is fotózzunk. – A diadalívre mutatok, amin Néró vonult be a viadalokra, gondolom. – Ha már eljöttünk, és úgysem jutunk be, legalább nézzük meg alaposan, élvezzük ki, hogy itt vagyunk.
Abigél a tenyerembe csúsztatja kicsi kezét. Tetszik az öröme. A házasságunk egyik sarokköve a frugalitása, utál pénzt költeni, vásárolni, meg vagyok róla győződve, hogy nagyrészt ennek köszönhetjük, hogy ott tartunk, ahol tartunk. A Colosseumba tizenhat euró lett volna a belépő, de mi nem fizettünk semmit, mégis itt vagyunk az ókori falak alatt. Ugyanis csak a területre érve derült ki, hogy mára már nem lehet jegyet venni, elfogytak a helyek, no persze a cápa idegenvezetők bevennének minket a vezetett csoportjaikba, harmincöt pénz koponyánként, jó biznisz, nyilván felvásárolták az államtól, hogy aztán tetemes haszonnal adják tovább a hülye turistáknak. Amikor kívülről is remekül látszik minden a romok és kerítések közt, szerintem is pénzkidobás lett volna bármennyit fizetni egy olyan látnivalóért, amit ingyen s néhány méterre megközelíthetünk. Nem mintha Abigél le lenne nyűgözve. Fura kis csaj az én párom. Rajzoló. Azt mondja magáról, I just draw, nem veszi komolyan. Volt már a képe Guardian-címlapon, tanít a masterclass.com-on, mások is megvesznek érte, nemcsak én. Még ennyi év után is van benne valami minimális kiszámíthatatlanság, például hiába tudom, hogy nem szereti a klasszikus látnivalókat, és nem lepődtem meg, amikor kereken megtagadta, hogy a Vatikánba menjünk, a világ legfontosabb székesegyháza szerinte unalmas skicc, mégis elragadással vonszolt be a Villa Farnesébe, mutogatta a freskókat, a tilalom ellenére leült a földre, és nagyokat sóhajtva mesélte, mit jelent, ha egy nőnek kontyot festenek, és miért nem szabad kiengedni a haját. Miért szebb ez, mint a Sixtus-kápolna?, kérdeztem szeretetteli szarkazmussal. Úgy rázta meg a fejét, mintha teljesen hülye lennék. Itt emberek éltek, nem érzed?, kérdezett vissza, és felvonta hozzá a vállát is.
A Colosseum alatt sétálva, ahogy ez eszembe jut, megkérdem, itt éltek-e emberek. Hümmögve lépked tovább a Palatinus felé, ügyesen lebukik, amikor egy szenegáli bevándorló fonott bőr karkötőt dob feléje, ismerjük már a trükköt, elkapod és megveszed, nem, mi nem vesszük meg, a szenegáli meglepődve kér bocsánatot, meg is hajol a feleségem előtt, talán azt hiszi, megijesztette. Abigél profin biccent, halad tovább, válaszol nekem.
– Csak az átlagemberek érezhetőek, túl monumentális az egész, szolgák és rabszolgák hadai, együtt élték a nyomorú kis életüket… azon gondolkodom, szerintem nem voltak szerencsétlenebbek, mint a mai dolgozó népek. Csórikám az ezerforintos órabérrel dolgozik nálatok, fizeti belőle a lakást, a rezsit, ami marad, elmegy kajára meg a gyerek tankönyvére. – Nagyot sóhajt. – Minden annyira relatív.
Csöndben sétálunk fel a romok mellett egészen a kis templomig, nem tudjuk a nevét, de nem is érdekel minket, én a szerkezetet tanulmányozom, lelki szemeimmel levetkőztetem a vakolatot, Abigél meg az emberek álarcaival teszi ugyanezt.
Ebédnél az étteremben is a rajzoló szemével néz. Kellően messze sétáltunk a Colosseumtól, itt már tíz euróért van pasta, finom, de nem hiszem, hogy lenne olyan étterem, ahol rosszul főznek. Vagy csak mi nem találtuk meg. Három napja ülünk egyik vendéglátóegységből a másikba, és esünk egyik ámulatból a másikba. Abigél a változatosság kedvéért caprese salátát kér, de én megkóstolom a raviolit, előételnek bundázott ricottát kérünk, fehérborral, szénsavas vízzel, megjön, mielőtt Abigél előkapná a vázlatfüzetét. Eszünk és beszélgetünk, a délutáni programról, Alfréd fiunkról, aki vitorlásversenyre ment, meg a kicsi Kareszről, ő gólyatáborban van éppen, Tatán, azt írta Messengeren, két órát aludt, mi meg vigyorgunk, gólyatáborban ismerkedtünk meg, az enyémben, másodéves mentorként szétcsaptam magam és kilógtam a közeli parkba, ahol a felkelő nap fényében Abigél a hajladozó sásokat rajzolta éppen, én meg rájuk okádtam. A rajzolt sásokra. Abigél füzetére. Azt hittem, agyoncsap, de ő csak eltartotta magától az A3-as tömböt, és hagyta, hogy lecsöpögjön róla az otrombaság, majd azt mondta: kész hányás ez a rajz. Bocsánatot kértem, és hogy komolyan hangozzék, mellé a kezét is. Nem nevetett ki.
Végighúzom az utolsó raviolit a tányérban még mindig bőségesen álló szószban, és bekapom. Abigél mögém bámul, mint végig ebéd alatt.
– Mesélj – mondom.
Komolyan válaszol.
– Hollandok. Nem hallom őket, de azt hiszem. Az arcberendezésük elegáns, de részletes. Idősek, a nő idősebb, mint a férfi. Szerintem már nyugdíjas. Ő is capresét kért, csak a felét ette meg, nyilván előételnek szánták, mert a férfi is rendelt valami salátát, az elfogyott. Hoztak nekik egy óriási sült halat, két tányérral, a nő az üres tányért is visszautasította, és aztán tényleg nem kért belőle. Ott volt az a pompás, nagy halszelet, és meg se kóstolta… A férfi megette a felét. És kért desszertet. Meg kávét mindketten. A férfi tuti valami igazgató, olyan üzletember, aki már csak napi pár órát dolgozik. Négyet.
Mosolyogva hallgatom, tudom, hogy a holland pár megjelenik majd egy szkeccsen, és a bankszámlánk annyival hízik, mint amennyit én egyhavi projektvezetésért kapok. Fizetek és indulunk tovább az árkádok alatt, a hűs szellő lefújja rólam az olasz hőséget, Abigél nézi a boltokat, és sajnálkozik, hogy csak az ábécék meg az éttermek vannak nyitva, a legtöbb belvárosi üzlet nem élte túl a válságot.
– Én észre sem vettem – mondom Abigélnek.
– Hát, a te munkád nem is erről szól, a részletekről – válaszolja tárgyilagosan.
Megfogom a kezét és a derekamra húzom, így sétálunk tovább. A füléhez hajolok.
– A holland férfi…
– Hmm?
– Tiramisut evett desszertnek?
Abigél gyöngyöző kacagása kiborul a mellkasomra, majd lepattan róla, átlátszó üveggolyói ugrálva tűnnek el a via Cavour forgatagában.
A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.