Rettenetes időket élünk.
Amint meghal valamilyen híres ember, a Facebookon elszabadul a pokol: hirtelen mindenki szükségesnek érzi megmutatni, micsoda gyászt érez ő. O, wait a minute: nem a gyászát mutatja, hanem a gyásza álarcát. Sőt, még azt sem: jóval inkább önmagát.
Igen, az elhunyt személy kapcsán magáról locsog-fecseg. (Hogy úgy járjak el most, mint ők: ÉN írtam erről egy egész regényt, Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk címmel: ott a kötet elején elhalálozik a címszereplő, mire jönnek a mellékszereplők, és az Ekler Ágostra való emlékezés ürügyén végeláthatatlanul magukról fecsegnek-locsognak, a saját életüket mesélik, mesélik, mert – Eklernek hála – végre rájuk fordult másfél percre a figyelem fókusza.)
Olyan ez, mint régi temetéseken a siratóasszonyok óbégatása. Az is csupa színjáték. Hogy akinek ott és akkor igazán fáj(na) az elhunyt távozása, nem tud elmélyülni gyászában a hivatásszerű vonyítástól.
Vagy nem is… olyan inkább, mint az özvegy kötelező sírása a temetéseken: ha szegény csak picikét is lankad a jajgatásban, a falu népe rögtön megróvóan pillant rá: mi ez a pihenés, asszony, talán nem sajnálod, hogy meghalt, nézzenek oda, mi ez a szünet, ez a felháborító levegővétel a gyászban?!
Olyan, de/csak sokkal gusztustalanabb.
A Facebookon mindenkinek a hirtelen demonstratívan meglátszó nagy gyásza és szeretete, mondjuk ki: visszataszító. Valósággal tobzódik a nép a gyászban: az elhunyt árnyékából próbál magára vetíteni ki-ki pár percnyi hírt, (ellen)fényt. (A merényletek áldozatainak emlékére megváltoztatott profilképek irtózatos súlyáról és cselekvőerejéről most inkább ne is essék szó.)
És természetesen hirtelen mindenkinek lesz valamilyen közös élménye az elhunyttal. Mindenki a barátja így posztumuszice. Szegény elhunyt persze nem tud tiltakozni – mivel már elhunyt.
Hirtelen mester lesz, nagy kezdőbetűvel, természetesen.
Hirtelen jönnek a képek, jön a verseny, hogy ki tud több közös fotót előrángatni az elhunyttal. Helóbeló, látja mindenki eléggé, mennyire ismiztem a csávót? Mennyire egy kibebaszott fényképen szereplünk?!
És hirtelen jönnek a sztorik is. Egyszer rám nézett. Mint Basil Fawlty – („Basil: Örülök, hogy ismét találkozunk. Legutóbb egy éve volt alkalmunk a golfklubban, ha emlékszik. Ezredes: Neeem, nem emlékszem. Basil: Igaz, nem beszélgettünk sokat… igazából csak köszöntünk… vagyis magára pillantottam, de… maga nem vette észre. […] Ezredes: Ki maga?”) – ööö… igazából csak egyszer láttam őt. De összenéztünk ám. És már akkor éreztem, hogy ez egy beautiful friendship kezdete. Ám a halál elragadta. Pedig lehettem volna én is híres – az ő barátjaként. (Legalább két napra.)
Hát igen, ez volna az őszinte forgatókönyv. De soha nem ez történik… a sztorikban valahogy mindig mond az elhunyt még valami okosat, kedveset is hősünknek – többnyire természetesen hősünkről, az ő pompás képességeiről, tehetségéről. Amit szerényen meg lehet említeni. Nem azért, hogy magamat fényezzem, de. De, b…zmeg.
Jönnek tehát a sztorik. És jönnek az idézetek tőle, még ha nem is volt író szegény. Hosszú idézetek. (Szerencsére ma már bárki talál az interneten valamiféle szöveget az elhunyttól: nem kell megvárni a hétfőt, hogy nyisson a könyvtár, és ne kelljen hétvégén pénzt költeni az elhunyt könyvére, aztán meg évekig rakosgatni a polcon.)
Szinte látom, ahogy ezek a magamutogatók a lakásban téblábolnak, és mindegyre megigazítják magukon a látható gyász/a gyász látható gyűrődéseit. Aztán nagy komolyan – csak néha zabálva egy jóízűt, hiszen „élni kell”, ugyebár, „az élet élni akar” – meghányják-vetik, mit lehetne még tenni. Hogy lehetne erősíteni a láthatóság koordinátáit. De jó, hogy mi még mindig élünk, szimatolnak kicsit később vagy böffentenek diszkréten, elmosolyodnak, de erős önfegyelemmel nyomban megint nagyon szomorúak lesznek, és visszavarrják a gyászt a pofalemezükre – meg ne lássa valaki az ellágyulást. Imára összetett kezek, felakadt szemű szentek szemeként felakadt szemek.
És jönnek a nekrológok is – vagy affélék. A haverkodó megszólítás… hogy képzelted, hogy így lelépsz, barátom? Jópofizó megrovás, obligát krájli. Imádkozzunk érte, és ismét az összetett kezek, a legnagyobb káromkodós istentagadóknál is.
Bizony, nem elég megrendülni – annak is kell látszani.
Rossz hírem van: a gyásznak semmi köze a zsibvásárhoz, amit csináltok. A gyász normális esetben nem kifelé irányul. Akinek igazán fáj, az hallgat, és a szívében gyászol.
Isten nyugtassa az elhunytakat, és nyújtson vigasztalódást az igaz(i) gyászolóknak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)
Ha az osztálytársamra gondolok, elsőre az jut róla eszembe, hogy nagyon szép, arisztokratikus anyukája volt. Másodikosok voltunk, az anyuka féltő-óvó szeretettel vette körül a kisfiút, aki tengerésznek öltözött farsangon. Aztán mi alsó tagozatban képeslapokat cserélgettünk, és Petitől mindig szép lapokat kaptam, szépen megírva. Udvarias nyelven, amely az 1980-as években kiveszni látszott.
Nyugalmat, csendet palackoztam. Fügéről fügére. A hatalmas fazekat majdnem csordultig vágtam a mézédes gyümölcshússal. Néztem, ahogy az anyag először felrottyan, középen el nem apadó buborékforrást növeszt és aláveti magát a gázrózsa önző akaratának. A gondosan darabolt gyümölcsök kényelmesen elnyújtóztak, aztán a hirtelen hő hatásának köszönhetően az enyhén cukros nedűben kéjesen szétterülve apró finom darabokra hulltak. Így a tökéletes.
A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.
Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna.
Mostanában mindig arra gondolok, hogy elcseréltek. Rögtön születésem után a kórházban. Volt már ilyen, hallottam róla. Nem lehet más magyarázat. Mert hiába fürkészem anyámat, semmi hasonlóságot sem fedezek fel közte és köztem. Nézem a lánykori képeit. A neonzöld szem, a pengeként elhúzódó száj, a hosszú, jelentékeny orr, az erőteljes állkapocs, az arc előreugró vagy homályban maradt részei, semmi sem előlegezi majdani önmagamat.
A helyszín változatlanul Budapest, a téma a hatos villamoson terjengett ezúttal, nem kellett mást tennem, csak kicsit jobban kinyitnom a fülem. A szereplők fiatalok, s amint a beszélgetésből kiderült, a lány székely, a fiú pedig született pesti, és most készülnek Erdélybe, először együtt. A lány, kihasználva a hosszú villamosozást, próbál némi felvilágosítással szolgálni élete párjának arról, hogy mi várhat rá, a városi vagányra a székelyek között.
A hosszú fehér ruhás elindult a kavicsos úton a part irányába. Elnyújtott léptei ringásra sarkallták gyönyörű öltözetét. A nap néha megcsillant a derekára tekert aranyló szalagon. Jól állt neki. Egy kicsit belefeledkeztem ezekbe a lépésekbe. Addig követtem tekintetemmel, amíg a fűzfák teljesen körbe nem ölelték. Csak a rengő iszapos talaj mutatta lépései nyomát.
Nem lehettem több tizennyolc évesnél, mikor azt a könyvet olvastam. Valahonnan mentem vonattal hazafelé, tűzött a nap, az emberekről szakadt a víz. Lamentáltam, hogy leszálljak-e cigizni Miskolcon, mert nehéz volt a bőröndöm, végül úgy döntöttem, hogy olvasok. Jó lett volna hazáig befejezni, a filmet láttam már, a regény pedig egész más oldalait villantotta meg a remek történetnek.
Egy kis kertben, egy kis házban, ahol ajtó nyílik a világra, ahol ismét meg lehet tanulni az esők közeledtét. Ahonnan kiugraszt a hirtelen támadó nyári vihar, hogy beszedjem a száradó ruhát. Ahonnan kicsalogat a kacér zivatar, hogy ne egyedül nevessen bugyborékosan a fák levelein.