Nagy Koppány Zsolt: A törékenyminden-bizonyosság

2020. július 18., 08:14
Botár László: Törés (akril, vászon, 80 × 80 cm)

Szüleim és testvérem Erdélyben élnek, sőt a feleségem szülei is, ez pedig már önmagában gyötrelem, és eleve rosszul hat a családi kapcsolatok saját magunk irányába támasztott minőségű ápolására, hiszen míg más akár naponta találkozhat a szűkebb rokonságával és szeretgetheti őket, nekünk igencsak rá kell készülnünk a közel tizenkét órás útra… ami önmagában sem túl kellemes élmény, de két kisgyerekkel néha igencsak megpróbáló tortúra. Az óvoda és iskola, no meg a munkásélet sajátosságai miatt így aztán sajnos nem is utazunk túl gyakran haza („itthonról haza”, hogy a jó öreg áttelepült közhelyre utaljak): évente csupán négyszer-ötször, jellemzően a nyári szünetben és karácsony körül hosszabban, máskor viszont csak villámlátogatás-szerűen – utóbbi esetben többnyire egyedül én. Ez rettenetes, rémes állapot, afféle nemlehet-élmény a szónak Makkai Sándor által leírt jelentése értelmében, de mint afféle megmásíthatatlan tényt, protestáns belenyugvással elfogadtuk és tűrjük. (Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a ritka találkozások ugyancsak felértékelik magukat a találkozásokat: az élmény nem tud megkopni – nincs rá ideje –, úgyszólván végig azonos hőfokon ég, minden pillanata megunhatatlan érték és öröm, a „minden percnek leszakaszd virágát” varázsa és bölcsessége hatja át.)

Az idei év mindenkinek és sok szempontból más és rosszabb lett, mint szinte bármi, amit eddig tapasztaltunk, és bár tisztában vagyok vele, hogy nem ez a világ legnagyobb gondja – nekünk és a hazamenésnek is rosszabb lett. Annyira rossz lett, hogy… nincs is.

Az év elején azt terveztük ugyanis, hogy majd nyáron megyünk, egész hetekre, ám tavasszal beütött a koronavírus miatt kialakult korlátozások tömege, és a nyár elejéig lehetőségünk sem volt utazgatni. Aztán iskolai, óvodai ballagások (mi szerencsére még nem értük azt a szomorú korszakot, amikor már a bölcsiből is elballagnak azok, akik tudnak járni, de állítólag közeleg az idő tántorgó, seggrecsüccsenős léptekkel, amikor onnan is kis tarisznyával kúsznak felsőbb oktatási intézménybe a babák), utolsó körök megfutása, és végre elérkezett az idő: indulunk.

De nem indultunk, mert tétováztunk és totojáztunk; mi van akkor, töprengtünk, ha nem tudunk visszajönni, vagyis vissza tudunk jönni, mert büszke állampolgárai vagyunk e szépen hullámzó hazának, csak éppen be kell majd menni a hatósági vagy hatósági házi karanténba, miközben apucinak gondterhelt fővel és homlokráncolással dolgoznia kell(ene), jőve és menve, feje fővén.

Egyszóval nem mentünk, de a lelkünk vágyakozott – mint ahogy lenni szokott a gyarló emberizinkekkel: még jobban kívántuk, hiszen nem (volt) szabad. (Általában normális ügymenet mellett is – amúgy – erre az időszakra esik az első hazaút, jobb években a második.) Érdekes megfigyeléseket tettem tehát a tiltott gyümölcs iránti sóvárgás vonatkozásában, és sűrűn gondolkoztam a gyarlóságok terhéről is, amit mindannyian törékeny vállunkon cipelünk, majd úgy döntöttem (különféle, a tárgyhoz ugyan tartozó, de itt nem részletezendő okokból kifolyólag), hogy egyedül én hazamegyek. Ha egyedül is, de én hazamegyek. Hétfőn megyek, puszi, örülés, családing, pénteken jövök és megyek is tovább dolgozni.

Ámde.

Amikor ezt a Terepasztalt írom, a menésre szánt hétfő előtti vasárnap este van, pár órával azután, hogy délelőtt tizenegykor bejelentették az újabb korlátozásokat, és az országokat különböző színekkel jelölték. És eme új rendben Románia (érdekes, sosem gondolok rá így, ezzel a szóval, névvel… mindig Erdély, de leginkább simán csak: haza) a színként sem túl kellemes sárga kolórt kapta. Ami azt jelenti, hogy én ugyan elmehetnék Székelyföldre és még vissza is jöhetnék, de mindenképpen kéthétnyi hatósági házi karantén várna rám, és a következő munkáim miatt – mely elég sok belföldi utazást igényel majd – ezt a kétséges luxust nem engedhetem meg magamnak.

És most nagyon furcsán érzem magam.

Ez az érzés nem nélkülöz nem is kevés transzcendens borzongást… a ráció érveire való, egyetértőn bólogató hallgatás mellett. (Hiszen világos, hogy a baj igen nagy, az intézkedés szükséges volt, a mi javunkat, egészségünket szolgálja.) Mégis borzongás van bennem, mert már-már természetfeletti erőket sejtet, amelyeknek valamiképpen az a számomra még nem világos okokkal bíró célja és hivatása, hogy találkozásomat a szüleimmel és testvéremmel megakadályozza. Sőt továbbmegyek.

Van itt – lett itt, ennek a fránya vírusnak köszönhetően – valami törékenyminden-bizonyosság. Igen, ez a pontos (a címet a cikk végére érve adtam). Törékeny minden. Minden, amiről azt hittük, napi rutin, normális életmenet – mind megkérdőjeleződött. Én eddig biztos voltam benne például, hogy 2020-ban semmi nem tud megakadályozni egy olyan alapvető igényem gyakorlásában és beteljesítésében, mint a szüleimmel való találkozás – mert nem akarok én toronyórát láncostól, hanem csak ennyit. És lám, jön egy aprócska, szemmel nem is látható valami, és úgy húzza keresztül minden tervemet és számításomat, hogy (keserű) öröm nézni. Alighanem sok mindenen el kell gondolkodni és újra kell értelmezni számos dolgot – tulajdonképpen mindent, ami eddig biztosnak és bizonyosnak tűnt. Jó mulatság, férfimunka lesz?

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 18-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. szeptember 22., 09:36
2020. szeptember 22., 09:25
2020. szeptember 22., 09:20
2020. szeptember 22., 07:02
Legnézettebb
2020. szeptember 21., 11:19
2020. szeptember 18., 10:34