Midőn néhány héttel ezelőtt arra készülődtem, hogy betöltsem a negyvenkettedik életévemet, igen izgatott voltam: több helyen is olvastam ugyanis a köztudottan a brit tudósok súlyos megállapításaival vetekedő közösségi média okos embereinek posztjaiban, hogy a negyvenkettő az bizony valami: az már aztán komoly dolog. Mert a negyvenegy még csak-csak, úgy-ahogy, azt is lehet mondani: elmegy. Na de a negyvenkettő! Az, kérem, odavágja az embert, mindene (is) fáj például, meg egyéb rémségek történnek vele, másként ébred és úgy marad, érzi a korát, szóval satöbbi.
Így aztán nagyon odafigyeltem, kíváncsi voltam magamra, hogy mi lesz (olyan volt, mint gyerekkoromban a karácsonyi ajándékot bontogatni – no nézd csak, mindjárt elpáráll itt a szemem, hát, ez bizony a korral jár, le is veszem a szemüvegem, értik, ugye, és megtörölgetem a könnyedző izéket), az vesse rám az első követ, aki volt már negyvenkettő, de csak egy kis merevséget érzett derékban meg enyhe szorítást a gyomor tájékán (a szív lesz az, mondom én), és ment tovább vígan, mintha még mindig hetyke és felelőtlen negyvenegy volna!
De nemcsak figyeltem, hanem cselekedtem is, persze, bölcsen, óvatosan, mondhatni öregesen. Megfogtam például az életművemet, és jól megszámoltam: elborzadtam, mikor láttam, mekkora kurva vagyok, és hány leütést írtam eddig pénzért – be is raktam minden francot egy könyvtárba, és adtam neki nevet, hogy: „42-ig”, ezt. Aztán villámgyors kattintásokkal (nem mind boomer, aki keresi a betűket a billentyűzeten!) létrehoztam egy másik könyvtárat, miszerint „42 után”, és szent fogadalmat tettem, hogy ide csak olyat írok, ami nem pénzért készül, hanem az eszméért. Például ezt a szöveget. (Oh, wait a minute…)
Egyebekben is számot vetettem enmagammal. Végignéztem az eddig megtett úton nagy büszkén, de amikor a rossz szememmel ráfókuszáltam (nem nagyon persze, mert ebben a korban az ember már közelre sem lát rendesen, szóval azt se tudja, hova nézzen), kicsit elment a kedvem magamtól. Hiába, hogy nem akarok már – teszem azt – olyan gyakran öngyizni, mint korábban, ezt mégsem írhatom holmi „érés” számlájára, hanemha csupán a lustaságéra. Megszemléltem a két korábbi midlife crisisomat is (franciásoknak: életközépi válság), melyekből a második egyenesen halálos volt (bizony! Csak szólok.), és hümmögtem egy sort. (A hamut is mamutnak már, ugye.)
Aztán talpra álltam (térdben csak óvatosan, hej!, suhant át egy oda nem illő gondolat, nyilván visszaidőutazván a jövőben esedékes negyvenhárom térdistennyilallós környékéről, de elhessintettem), szóval talpra evickéltem, kihúztam magam, és mivel becsípődött egy ideg (azt hiszem – egyre gyakrabban, ahogy telnek az évek: – így mondják ezt a pipogyák), úgy is maradtam. Peckes voltam, úgyszólván. Feleségem aztán kimasszírozta, és végre ismét összehuttyanhattam, mint az univerzum (majd egyszer, ha megérjük).
És csak figyeltem és figyeltem.
De mind nem akart semmi látszani, történni. Vagy nagyon titkosan zajlik ez a negyvenkettő fölötti változás vagy mi, vagy kamu az egész úgy, ahogy van, és nyilván a negyvenhárom a határ (arról viszont tudomásom szerint nem írtak regényt).
Annyi azonban feltűnt, hogy bár eddig sosem, immár végérvényesen bácsinak érzem ó, Adams, magam, és a nagy udvariasság, az elébe és alája menés mindennek és mindenkinek, ami/aki szembejön, kicsikét múlni látszik. Nem veszem például a fáradságot, hogy udvarias legyek, hogy kedves legyek, hogy állandóan megfeleljek (mint eddig, oly – túlságosan is! – hosszú ideig). Menjen mindenki a jó büdös fenébe, szokom mondani újabban sokkal csúnyább szóval és negyvenkettes méretű gőggel, csendben sírdogálva, és amikor elegem van valamiből vagy valakiből, továbbállok, és úgy otthagyom őket, mint a negyvenkét éves oláh Szent Pálékat. Nem tudom, hova vezet ez, de amennyit megyek mostanában – a továbbállás miatt, ugye –, alighanem messzire.
Mindjárt egy hónapja negyvenkettő vagyok, és igazán érzékelhetően mégsem változott semmi, hiszen minden megváltozott. Csak éppen nem úgy: de jó lesz, ami jön, annak kell lennie, különben semmi értelme életnek, világmindenségnek és végső kérdéseknek. (Mint ahogy nincs is – na látják, ezt például negyvenegy évesen még nem mondtam volna. Quod erat demonstrandum.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 31-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.