Nagy Koppány Zsolt: Elvisz ez a nyár

2020. szeptember 02., 09:53
Valentin Lustig: Sanssouci (80 × 95 cm, 2003)

Kovács Géza rosszul viselte 2020 nyarát. Addig is nehezen volt meg otthon, de a tavaszi karantén alaposan betett neki: eleinte nagyon féltek fiával és feleségével, és bár korábban egyik túráról a másikra ment, éppen csak megaludva otthon, most hétszámra benn ültek és nézték egymást.

Már jó pár éve gyűjtögetett pénzt, maga sem tudta, mire. Nem sokat, persze, csak amennyit a tanári fizetésből félre tudott tenni. Homályos képzetek kavarogtak benne: majd vesz egy új használt autót, lehetőleg a felesége születésnapja körül, hadd örüljön (de aztán összevesztek, és bosszúsan úgy döntött, azért sem), vagy a fia tandíjára teszi félre, jól jön majd, ha ki kell fizetni az orvosit (fia azonban a legrosszabb kamaszkorban volt, éjszakánként szerette volna baltával agyonverni apját, és ezt el is mondta neki – így aztán Kovács Géza azt mondta, francokat fizetem a tanulmányaidat, öcsi, majd megoldod, vagy dögölj meg).

Mondom, a karantén még eltelt valahogy, de mikor beköszöntött a nyár, és az undorító bennüléshez még ragacsos meleg is társult, Kovács Géza depressziós lett. Nem mintha addig nem lett volna az, de most már ő maga is mondogatni kezdte magáról. Elkeseredettebb pillanataiban egyenesen arról beszélt, hogy úgy érzi – ez az utolsó nyara.

– Meglássátok – mondta, és füle mögé simította hosszú, lassan deresedő haját –, ez lesz az utolsó nyaram. Nem érem meg az őszt. Elvisz ez a kurva nyár.

Felesége fáradtan legyintett, fia arcán undor suhant át, és gyorsan a szobájába menekült. (Hogy mit csinálhat ott naphosszat, Kovács Géza csak találgatni merte. Vagy inkább találgatni sem.)

Mint a dolgok általában, ez az állapot is egyre csak rosszabb lett. Felesége is aggódni kezdett: egyszer már azon volt, hogy felhív valakit, hogy mondjon valamit, vagy valami vagy bármi, de aztán lusta volt a telefonját megkeresni a lassan háborús hadszíntérhez hasonlító, szemetes és rendetlen nappaliban.

Elég sokat veszekedtek. Régen is mindig veszekedtek, de mostanában tényleg sokat. Csakhogy Kovács Géza nem ordított, mint ahogy eddig szokta, hanem legyintve csak ennyit mondott:

– Mindegy, fiam. Nekem úgyis ez az utolsó nyaram. Nem érem meg az őszt. Elvisz ez a kurva nyár, tudom.

Felesége szomorúan nézte a depresszió hullámai közé süllyedő férfit, és egyszer még a barátnőjével is megbeszélték az esetet, ami nagy szó, mert Kovács Géza mint téma ritkán érte el ezeknek a beszélgetéseknek az ingerküszöbét.

Egy nap aztán mosolyogva jött haza a családfő.

– Úgy döntöttem, hogy a spórolt pénzemen nyaralni megyünk – kezdte, és várta a hatást, de mivel az elmaradt (felesége a tokáját vakarta, fia a telefonján játszott), folytatta: – Már be is fizettem egy olasz, egy horvát és egy balatoni útra. Ha már ez az utolsó nyaram, ugye… hehe – tette hozzá göcögve, de/mert maga sem hitte már ezt a hülyeséget.

Nemsokára elindultak. Olaszországban kihaltak voltak az utcák és a partok, Horvátországban szintén, a Balaton viszont tele volt: tulajdonképpen egymás mellett álltak a fürdőzők a vízben, és nem fürdőztek, hanem álltak, és nézték, ahogy a vízbe olvad testükről a naptej. Kovácsék azért amit lehetett, kifacsartak ebből a nyaralásból: ettek kagylót és rákot, polipot meg lángost, hogy csak úgy csöpögött a zsírja. Megnézték a tájakat is, és jól nevelten hüledeztek minden alkalommal, hogy milyen szép.

Kovács Géza egyszer megpróbálta meghágni a feleségét, de tényleg nem rajta múlt, hogy nem lett semmi a dologból, és egyik este, mikor megivott két pohár fehérbort és két otthonról hozott dobozos Kőbányait, a fiával is hosszan elbeszélgetett az élet értelméről meg egyéb férfias témákról. Elment a három hét, elment a pénz is. Semmi nem lett más, vagyis hát persze igen, mert a pénz ugye elfogyott s nem volt. Kovács Géza szinte megnyugodott, már csak alig néha érezte, hogy ez a nyár elviszi.

Hazaérkezésük után pár nappal rosszul lett – az ügyeleten megállapították, hogy elkapta az új vírust. A kontaktkutatás nem tudta felderíteni, hol történhetett, csak annyi volt bizonyos, hogy valamelyik nyaralóhelyen ragadt rá. (Olaszországra gyanakodtak, mert ott már tavasszal tényleg kemény menet volt.) Kovács Géza meghalt. Felesége fáradt mozdulattal dobott virágot a koporsójára, fia pedig valami érthetetlen ellágyulásában azt íratta a sírkövére: Elvisz ez a nyár.

– Na, ebből sem lesz orvos – mondogatták az ismerősök, már az a kevés, aki megmaradt.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)