Kovács Géza rosszul viselte 2020 nyarát. Addig is nehezen volt meg otthon, de a tavaszi karantén alaposan betett neki: eleinte nagyon féltek fiával és feleségével, és bár korábban egyik túráról a másikra ment, éppen csak megaludva otthon, most hétszámra benn ültek és nézték egymást.
Már jó pár éve gyűjtögetett pénzt, maga sem tudta, mire. Nem sokat, persze, csak amennyit a tanári fizetésből félre tudott tenni. Homályos képzetek kavarogtak benne: majd vesz egy új használt autót, lehetőleg a felesége születésnapja körül, hadd örüljön (de aztán összevesztek, és bosszúsan úgy döntött, azért sem), vagy a fia tandíjára teszi félre, jól jön majd, ha ki kell fizetni az orvosit (fia azonban a legrosszabb kamaszkorban volt, éjszakánként szerette volna baltával agyonverni apját, és ezt el is mondta neki – így aztán Kovács Géza azt mondta, francokat fizetem a tanulmányaidat, öcsi, majd megoldod, vagy dögölj meg).
Mondom, a karantén még eltelt valahogy, de mikor beköszöntött a nyár, és az undorító bennüléshez még ragacsos meleg is társult, Kovács Géza depressziós lett. Nem mintha addig nem lett volna az, de most már ő maga is mondogatni kezdte magáról. Elkeseredettebb pillanataiban egyenesen arról beszélt, hogy úgy érzi – ez az utolsó nyara.
– Meglássátok – mondta, és füle mögé simította hosszú, lassan deresedő haját –, ez lesz az utolsó nyaram. Nem érem meg az őszt. Elvisz ez a kurva nyár.
Felesége fáradtan legyintett, fia arcán undor suhant át, és gyorsan a szobájába menekült. (Hogy mit csinálhat ott naphosszat, Kovács Géza csak találgatni merte. Vagy inkább találgatni sem.)
Mint a dolgok általában, ez az állapot is egyre csak rosszabb lett. Felesége is aggódni kezdett: egyszer már azon volt, hogy felhív valakit, hogy mondjon valamit, vagy valami vagy bármi, de aztán lusta volt a telefonját megkeresni a lassan háborús hadszíntérhez hasonlító, szemetes és rendetlen nappaliban.
Elég sokat veszekedtek. Régen is mindig veszekedtek, de mostanában tényleg sokat. Csakhogy Kovács Géza nem ordított, mint ahogy eddig szokta, hanem legyintve csak ennyit mondott:
– Mindegy, fiam. Nekem úgyis ez az utolsó nyaram. Nem érem meg az őszt. Elvisz ez a kurva nyár, tudom.
Felesége szomorúan nézte a depresszió hullámai közé süllyedő férfit, és egyszer még a barátnőjével is megbeszélték az esetet, ami nagy szó, mert Kovács Géza mint téma ritkán érte el ezeknek a beszélgetéseknek az ingerküszöbét.
Egy nap aztán mosolyogva jött haza a családfő.
– Úgy döntöttem, hogy a spórolt pénzemen nyaralni megyünk – kezdte, és várta a hatást, de mivel az elmaradt (felesége a tokáját vakarta, fia a telefonján játszott), folytatta: – Már be is fizettem egy olasz, egy horvát és egy balatoni útra. Ha már ez az utolsó nyaram, ugye… hehe – tette hozzá göcögve, de/mert maga sem hitte már ezt a hülyeséget.
Nemsokára elindultak. Olaszországban kihaltak voltak az utcák és a partok, Horvátországban szintén, a Balaton viszont tele volt: tulajdonképpen egymás mellett álltak a fürdőzők a vízben, és nem fürdőztek, hanem álltak, és nézték, ahogy a vízbe olvad testükről a naptej. Kovácsék azért amit lehetett, kifacsartak ebből a nyaralásból: ettek kagylót és rákot, polipot meg lángost, hogy csak úgy csöpögött a zsírja. Megnézték a tájakat is, és jól nevelten hüledeztek minden alkalommal, hogy milyen szép.
Kovács Géza egyszer megpróbálta meghágni a feleségét, de tényleg nem rajta múlt, hogy nem lett semmi a dologból, és egyik este, mikor megivott két pohár fehérbort és két otthonról hozott dobozos Kőbányait, a fiával is hosszan elbeszélgetett az élet értelméről meg egyéb férfias témákról. Elment a három hét, elment a pénz is. Semmi nem lett más, vagyis hát persze igen, mert a pénz ugye elfogyott s nem volt. Kovács Géza szinte megnyugodott, már csak alig néha érezte, hogy ez a nyár elviszi.
Hazaérkezésük után pár nappal rosszul lett – az ügyeleten megállapították, hogy elkapta az új vírust. A kontaktkutatás nem tudta felderíteni, hol történhetett, csak annyi volt bizonyos, hogy valamelyik nyaralóhelyen ragadt rá. (Olaszországra gyanakodtak, mert ott már tavasszal tényleg kemény menet volt.) Kovács Géza meghalt. Felesége fáradt mozdulattal dobott virágot a koporsójára, fia pedig valami érthetetlen ellágyulásában azt íratta a sírkövére: Elvisz ez a nyár.
– Na, ebből sem lesz orvos – mondogatták az ismerősök, már az a kevés, aki megmaradt.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)
Múlt éjjel ismét lecsóval álmodtam. Éreztem a nyelvemen málló petyhüdt paprikát, az orromba kúszó, végtelenül unalmas aromát. A torkom gyűszűnyire szorult. Percek szivárogtak szürkén. Minden irányból fojtogatott a hitchcocki tér. Majd egy pillanat kellett csak, a nyomorult falat hirtelen semmivé foszlott a számban.
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.