Az úgy volt, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt megígértem Leczo Bencének, hogy kölcsönadom neki Darvasi László A lojangi kutyavadászok című könyvét. Úgy gondoltam, épülésére szolgálhat, maga is errefelé tart írásaiban, meg hát szórakoztatja az elmét, gyönyörködteti a lelket, edzi az izmot és jókedvet ád. Nekem megvan a könyv: miért ne adnám oda?, okoskodott a jó öreg, akinek szeretném hinni magam.
Meg is ígértem hát, kissé a szükségesnél nagyobb elánnal, hogy elhozom neki.
Tudni kell, hogy mi Bencével többnyire csak hetente egyszer találkozunk, kedden, de akkor nagyon. A tördelés deltabetorkollása fröccsös. (Sajnos tablettából, de erről nem mi tehetünk. Hanem a skótok.) Így aztán igencsak meglepődtem, mikor egy hét múlva Bence a szokásos úriember modorában és diszkréten halk hangján megkérdezte, hoztam-e. Mit, kérdeztem magabiztosan. Hát a könyvet. Atyaúristen, csaptam a homlokomra. Elfelejtettem.
Egy hét múlva már sokkal jobb volt a helyzet. Hoztam-e, mit, hát a könyvet, jézusmária, ütöttem össze a kezem arcpíros hüledezéssel.
Újabb egy hét múlva kissé döccent a dramaturgia, hoztam-e, mit is, a könyvet, baszki!, hörögtem és megszaggattam a ruhámat.
Újabb hét múlva jött Bence… én a földre vetettem magam, nyüszítettem – de a könyvet sajnos nem hoztam.
Hetek teltek el.
Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, úgy próbáltam elbújni Bence elől, amikor megláttam, mert amikor megláttam, mindig nyomban eszembe jutott, hogy nem hoztam el a könyvet. (Elbújni nem könnyű, tekintve, hogy egy irodában ülünk, kábé másfél méternyire egymástól.) (De van az a szégyen.)
Következő héten Bence szánalommal vegyes viszolygással kihúzott a szemetesből, nem kérdezett semmit, de láttam rajta, hogy valami megtört benne. Nincs is meg neki a könyv, ezt láttam a szemébe írva, csak füllentett, meg még ezt is. Összetörtem én is. Hazamentem, lefényképeztem a könyvet a polcon, aztán a konyhaasztalon, aztán saját magamat, amint fogom a könyvet, a tulajdonos boldog mosolyával és hanyag eleganciájával.
Sajnos elfelejtettem bepakolni, így következő héten megint nem tudtam kölcsönadni.
*
Néha, mikor eszembe jutott ez az egész Canossa-járás Lojangban (vagy inkább Lojang-járás Canossában), elgondolkodtam: vajon mi az oka az egésznek? Hm… morfondíroztam. Hiszen memóriám példásan működik, nem utolsósorban egészséges életmódomnak és a gingko bilobának hála, amit marékszám szedek. (Vagy lehet, hogy más a neve, de javítja a memóriát, az fix.) Aztán ezt a könyvet mégis elfelejtem mindig. Vajon miért? Talán félek odaadni neki, mert felrémlik előttem egyik volt nőm (a büdös ribanc!), aki kölcsönkérte a Beatles-dalszöveges könyvemet, és szétgyúrta-mocskolta, miközben próbált belőle dalokat tanulni? Fene tudja. Esetleg irtózom Bence kezében látni a könyvemet, pedig szeretem a barátomnak tudni, de hát ezekkel az ősi, atavisztikus irtózásokkal nem tudhatja az ember?! Meglehet. Tudatalatti önvédelmi reflex volna, mivel a könyv nem egyéb, mint kiterjesztettségem manifesztációja, mely eszkatológiai szempontból irrelevanciával bír az immanens önontológia empirikus módszerekkel nem receptálható dimenzióira levetítve? Igen, nyilván, hát persze.
Mindenesetre a következő héten, alig két hónappal ezelőtt, felírtam a kezemre, hogy hozzam el a könyvet (!!!) jövő hétre, de aztán egy óvatlan pillanatban megmostam, tudniillik a kezet, és elfelejtettem.
A rákövetkező héten beírtam a telefonomba, jegyzet formájában, de sajnos egy hétig nem volt érkezésem megnézni a telefonomban a jegyzeteimet.
Egyszer aztán, egy hétfő este már rendesen a kezemben volt a könyv, el is indultam vele a táskám felé, de útközben elestem, kitörtem az agyamat, és vakbélgyulladásom is lett.
Próbáltam a Lojang, a kutya, a vadász, a László és a Darvasi (sőt: Trapiti – asszociációs módszer, ugye) szavakat és neveket segítségül hívni, de mindig a másik jutott eszembe.
Kezdtem úgy érezni magam, mint Guy Pearce a Mementóban, és már azon voltam, hogy az irodai borítéknyitó késsel a mellkasomba vésem a tényt, miszerint hozzam el a könyvet, csak hát fájt.
Nemrég (olyan két héttel ezelőtt) találkozom reggel Bencével, kedélyesen trécselni kezdünk, és Bence, aki született úriember, és igazán nem szereti kellemetlen helyzetbe hozni a tablettásfröccs-ivó cimbijét, trükkhöz folyamodott. Azt mondta:
– Hm, hm…
Mire felkaptam a fejem.
Eltelt a nap, lementünk a kocsmába. Bence elnézett a távolba merengve, messze jövendővel komolyan vetve öszve jelenkort, s azt mondta diszkrét jelentőségteljességgel:
– Lojang…
Megütközve néztem rá, majd követtem tekintetét, melyet a távolba merengetett, és egyáltalán nem értettem, mire céloz. Ittunk tovább.
Másnap reggel, amikor a tablettától úgy fájt a fejem, hogy ellentablettát kellett bevennem, eszembe jutott. Úristen, motyogtam öklendezve és pironkodva, majd elmásztam a könyvespolcig, felkötöttem a hátamra a könyvet, egy hétig úgy jártam vele, de jelentem, tegnapelőtt, kiskedden: átadtam neki.
Azt hittem, jobban fog örülni.
Én mindenesetre nagyon büszke voltam magamra. Dupla tablettát kértem a boromba, nyúlós lett tőle, de ütött, mint a kád széle.
Most nála van. Remélem, nem felejtem el visszakérni.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 16-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.