Eleinte én is féltem tőle; hirtelen elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem tudok ott ebédelni, ahol szoktam, ott sétálni, ahol akarok, ott edzeni és kocsmázni, ahol mindig, egyáltalán: a napi rutin szerint élni az életemet.
Nem hazudok: volt néhány kellemetlen nap – tényleg nehéz volt az átállás.
De aztán a helyzet kihozta belőlem az eddig valahol mélyen lakozó, rejtőzködő állatot. (Remetét.) (Emberkerülő duplánantifilantrópot.) És végre boldog vagyok, mégpedig felhőtlenül.
Rájöttem, hogy mindig is gyűlöltem az embereket. A szagukat, a hangjukat, az idegesítő és undorító szokásaikat, a koszos mancsukat, a bűzös leheletüket, a harsány kacajukat, az ostoba okoskodásukat, az életembe való belepofázásukat, a gondterhelt homlokráncolásukat, sóhajtozásukat, önnön fontosságuktól való elteltségüket, pökhendiségüket, nagyképűségüket, aljasságukat, csalárdságukat, hitszegésüket, árulásukat, hidegségüket, cukiskodásnak álcázott érzéketlenségüket, álságoskodásukat, egyszóval minden undok és undorító tettüket, gesztusukat, élettani, lelki vagy bármilyen más megnyilvánulásukat. És ezen nem javít semmi: nincs az a krisztusi szeretet, amelyik elég volna ahhoz, hogy nagyvonalú lehess a sok szemétláda tetűvel.
Nem akarok látni egyet sem, és a csodálatos karantén meghozta nekem ezt a luxust.
Azokkal vagyok, akiket el bírok viselni, és azzal az egy-két emberrel, aki még fontos, így is megoldom, hogy találkozzam. Mindenki más mehet a fenébe.
Kiderült, hogy mindent lehet így csinálni: tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés, és ha muszáj, telefonon vagy interneten tartjuk a kapcsolatot, értekezünk, nem kell senki mellé odaülni, senkinek az üres locsogását hallgatni órákon át és jól nevelten bólogatni. Sőt, amikor megunom a pofájukat, azt mondom, bocsi, recseg; vagy bocsi, jön-megy a net, de előbb-utóbb végleg elmegy – és azzal kinyomom őket a picsába. Szabadság, elvtársak!
Úristen, kérve kérlek, fohászkodom olykor szorongva, hogy soha ne legyen vége ennek! Soha ne kelljen visszamenni közéjük, ne kelljen udvariasan állni velük szemben, hallgatni az igét, az észosztást, az életmód-tanácsadást, a számító vagy átgondolatlan bátorítást, a sunyi, kétbites ravaszkodást, és arra gondolni közben, hogy mindez az idő az én drága, egyetlen, kicsiny, szűkre szabott életemből megy el, amely az Úristen vagy a világszellem megismételhetetlen csodatétele folytán kiméretett nekem… és ahelyett, hogy regényeket írnék vagy olvasnék alatta, szerelmeskednék vagy a gyermekeimmel játszanék, itt hallgatom ezt a hülyét arról, hogy mit hogy kell csinálni.
(Igen, belőlem tényleg a legrosszabb legjobbat hozta ki ez az időszak.)
Ismételten kérem tehát az Urat, hogy még sokáig tartson a karantén, ne múljon el, maradjon itt velünk, hogy minél később kelljen embertársaimmal találkozni, embertársaimmal, akiket olyan vadul gyűlölök, hogy nincs rá szó, nincs rá fogalom, és ha most önök azt kérdezik, hogy akkor miért nem vonultál ki közülük már régen, köcsög, azt válaszolom, hogy a karantén előtt bárhova kivonultam, mindig mindenhol szaglott legalább ezer felebarátom, akik szintén kivonultak, vagy ami még rosszabb, kirándultak, és ott kellett öklendeznem a látványuktól a fa tövében.
Lehet így élni, pompásan lehet így élni, csak így lehet emberhez méltóan élni, lakatlan sziget, ha volna, de hát nincs, minden korábbi lakatlan szigeten szállodák terpeszkednek medencékkel, pincérekkel és utálatos, böfögő és ordítozó, csemer és kövér vendégekkel.
Összegzek: köszönöm, hogy megadatott ez, köszönöm, hogy eltávolodhattam mindattól a piszoktól, amit felebarátaim jelentenek, és köszönöm, Uram, ha ez így maradhat továbbra is. Hozz ránk akármit, csak ne kelljen többé kimenni, közéjük menni, távolról látni őket, vagy ami még rosszabb, közelről hallgatni és nézni.
„Nincs hova futni, a világ utolér”, énekli Hobo a Csavargók könyve című albumon – ő már 1988-ban tudta mindezt. De a karantén mégiscsak elhozta a menedéket. Hála érte, és köszönet.
(A szerző jegyzete: a fenti szövegnek a primer szövegértésen túl létezik legalább egy ironikus, parodisztikus olvasata. Olyan időket élünk, amikor ezt nem árt nyilvánvalóvá tenni.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 2-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.