Nagy Koppány Zsolt: Imádom a karantént

2020. május 02., 09:22
Bukta Imre: Hommage à Beuys (hűtőszekrény, szalonna, faszánkók, 85 × 55 × 65 cm, 1995)

Eleinte én is féltem tőle; hirtelen elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem tudok ott ebédelni, ahol szoktam, ott sétálni, ahol akarok, ott edzeni és kocsmázni, ahol mindig, egyáltalán: a napi rutin szerint élni az életemet.

Nem hazudok: volt néhány kellemetlen nap – tényleg nehéz volt az átállás.

De aztán a helyzet kihozta belőlem az eddig valahol mélyen lakozó, rejtőzködő állatot. (Remetét.) (Emberkerülő duplánantifilantrópot.) És végre boldog vagyok, mégpedig felhőtlenül.

Rájöttem, hogy mindig is gyűlöltem az embereket. A szagukat, a hangjukat, az idegesítő és undorító szokásaikat, a koszos mancsukat, a bűzös leheletüket, a harsány kacajukat, az ostoba okoskodásukat, az életembe való belepofázásukat, a gondterhelt homlokráncolásukat, sóhajtozásukat, önnön fontosságuktól való elteltségüket, pökhendiségüket, nagyképűségüket, aljasságukat, csalárdságukat, hitszegésüket, árulásukat, hidegségüket, cukiskodásnak álcázott érzéketlenségüket, álságoskodásukat, egyszóval minden undok és undorító tettüket, gesztusukat, élettani, lelki vagy bármilyen más megnyilvánulásukat. És ezen nem javít semmi: nincs az a krisztusi szeretet, amelyik elég volna ahhoz, hogy nagyvonalú lehess a sok szemétláda tetűvel.

Nem akarok látni egyet sem, és a csodálatos karantén meghozta nekem ezt a luxust.

Azokkal vagyok, akiket el bírok viselni, és azzal az egy-két emberrel, aki még fontos, így is megoldom, hogy találkozzam. Mindenki más mehet a fenébe.

Kiderült, hogy mindent lehet így csinálni: tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés, és ha muszáj, telefonon vagy interneten tartjuk a kapcsolatot, értekezünk, nem kell senki mellé odaülni, senkinek az üres locsogását hallgatni órákon át és jól nevelten bólogatni. Sőt, amikor megunom a pofájukat, azt mondom, bocsi, recseg; vagy bocsi, jön-megy a net, de előbb-utóbb végleg elmegy – és azzal kinyomom őket a picsába. Szabadság, elvtársak!

Úristen, kérve kérlek, fohászkodom olykor szorongva, hogy soha ne legyen vége ennek! Soha ne kelljen visszamenni közéjük, ne kelljen udvariasan állni velük szemben, hallgatni az igét, az észosztást, az életmód-tanácsadást, a számító vagy átgondolatlan bátorítást, a sunyi, kétbites ravaszkodást, és arra gondolni közben, hogy mindez az idő az én drága, egyetlen, kicsiny, szűkre szabott életemből megy el, amely az Úristen vagy a világszellem megismételhetetlen csodatétele folytán kiméretett nekem… és ahelyett, hogy regényeket írnék vagy olvasnék alatta, szerelmeskednék vagy a gyermekeimmel játszanék, itt hallgatom ezt a hülyét arról, hogy mit hogy kell csinálni.

(Igen, belőlem tényleg a legrosszabb legjobbat hozta ki ez az időszak.)

Ismételten kérem tehát az Urat, hogy még sokáig tartson a karantén, ne múljon el, maradjon itt velünk, hogy minél később kelljen embertársaimmal találkozni, embertársaimmal, akiket olyan vadul gyűlölök, hogy nincs rá szó, nincs rá fogalom, és ha most önök azt kérdezik, hogy akkor miért nem vonultál ki közülük már régen, köcsög, azt válaszolom, hogy a karantén előtt bárhova kivonultam, mindig mindenhol szaglott legalább ezer felebarátom, akik szintén kivonultak, vagy ami még rosszabb, kirándultak, és ott kellett öklendeznem a látványuktól a fa tövében.

Lehet így élni, pompásan lehet így élni, csak így lehet emberhez méltóan élni, lakatlan sziget, ha volna, de hát nincs, minden korábbi lakatlan szigeten szállodák terpeszkednek medencékkel, pincérekkel és utálatos, böfögő és ordítozó, csemer és kövér vendégekkel.

Összegzek: köszönöm, hogy megadatott ez, köszönöm, hogy eltávolodhattam mindattól a piszoktól, amit felebarátaim jelentenek, és köszönöm, Uram, ha ez így maradhat továbbra is. Hozz ránk akármit, csak ne kelljen többé kimenni, közéjük menni, távolról látni őket, vagy ami még rosszabb, közelről hallgatni és nézni.

„Nincs hova futni, a világ utolér”, énekli Hobo a Csavargók könyve című albumon – ő már 1988-ban tudta mindezt. De a karantén mégiscsak elhozta a menedéket. Hála érte, és köszönet.

 

(A szerző jegyzete: a fenti szövegnek a primer szövegértésen túl létezik legalább egy ironikus, parodisztikus olvasata. Olyan időket élünk, amikor ezt nem árt nyilvánvalóvá tenni.)

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 2-i számában.)