Hosszú, szürke ballon suhant a lakótelep télnyalta fái között. A ballon kopottas, barna aktatáskát szorított a hóna alá, s a ballon nyakán túl egy dekk eregetett füstjeleket az égre. A füstpárnák tetején károgó csapat várta, hogy kiteljék az idő.
Dr. Rotács maga volt a ballon. Soha másképp nem mutatkozott, se télen, se nyáron. Mint garabonciás vágtatott át a flaszteren, mögötte porvihar, és verébfelhő illant, galambok bólogattak, mintha játszó istenfiak húzták volna túl lendkerekes dinoszaurusz testüket. Gyerekek csúfolták, tisztelettel elegy félelemmel mustrálva Ballon urat, merthogy így illették a helybéliek.
Dr. Rotács fején télen s nyáron is viseltes szalmakalap, orrnyergén kerek üvegű okulár. Cipője öt esztendeje, még ifiú lábbeliként, körömcipellők szívét is megdobogtatta. A ballon alatt hajdanfehér ing, hányaveti, minden ízlést mellőző, csíkos mellfekvenc. Mindig sietett. Délelőtt a gyógyszertár mellett tűnt el a parkolót metsző főúton, visszafelé az új negyed házai nyelték el vacsora gyanánt.
Nem volt épp egy Füttyös Gyuri, de a maga szürkeségében, folyamatosságában, odavisszaságában, megbízható, óraműszerű jelenésében, felkeltette a mindig utcán lévők, a mindig utcát kémlelők figyelmét. Felkeltette, és megszokássá szilárdult. A padoknál és korlátoknál iddogáló, aznap, azon percben épp nem dolgozó vendégmunkások, a pletykára összesereglő, rendelőintézet-agorára járó nénikék, a szorgosan guberáló hajléktalanok, a notórius naplopók, a boltjuk előtt pakolgató kínai szatócsok, a Habibi Mobil ablakán kikandikáló muszlimok, az autójukhoz igyekvő vagy autójukból kikászálódó humanoidok, a reggel 7.45-kor iskolába igyekvő, kaviccsal és kocsisocsmányságokkal kommunikáló bitang kópék mind ismerték. Hozzátartozott a nyári, rigófüttyös pitymallatokhoz, és a téli vak-volt-a-hajnalokhoz, senki nem tudta, mit akar, senki nem akarta tudni, honnan, hová, de ha eltűnt volna (akár csak néhány napra is), felütötte volna fejét a hiány, egy napig is talán…
Dr. Rotács fontos dologban járhatott el reggelente, még ha slamposan is, mert morfondírozó arckifejezéssel, fontoskodó dünnyögéssel, néha nagyokat bólintva vagy elismerőleg csettintve reflektált egy gondolatfolyamra, egy ügyre, amely talán minden kafkai ügynél előbbre való lehetett, s aznapját volt hivatva kitölteni, vagy egy döntésre, mely megszületett tekervényei labirintusában, s lenyomtatta addigi kételyeit, mint nehezék a huzattal cimboráló írólapokat. Kerek üvegei mögül szűken ülő, hamiskás szemek csillantak a közeljövőbe, mint ahogy csiszolt, üveg fülönfüggők kacérkodnak az ékszerbolt olcsóbbik kirakatában a rájuk, s általuk divatos fiúkra ácsingozó, könnyűvérű tinilányokkal… Mert dr. Rotácsra határozottan vágyott a közeljövő. Hiszen soha nem jósoltak neki big fjúcsört. Jelene pedig a lakótelepi szcénán való garabonciás suhanás. Előélete sekély. Lévén más egyébre (izgalmas múlt) nem volt szüksége, hogy ezt megalapozza. Ezt a jellegzetes semmiberohanást. Oda. És vissza.
A sok hasonlatnak egy lesz a vége. Illó páraként tűnnek el az unalomkék jövőben. De dr. Rotácsot nem érik el a hasonlatok. Nem érik el a megjegyzések, nem érik el a gyerekmarkokat elhagyó kavicsok s az égi károgás sem. Sőt, a pofon sem érte el, amit akkor kapott, amikor egyszer, persze csak véletlenségből, kirabolták… Talán a titkos tekintetek egyedül, melyek megülnek kérdőjel alakján. K. néni titkos tekintete kiváltképp. A harmadik emeleti ablakból irányzott kíváncsi tekintet…
Bár dr. Rotács minden áldott nap megállt a pékség melletti bokrocskánál, nem, nem stangliért, nem kenyérlesőként, nem is kisdolga végzendő, hanem egyéb okból befolyólag, ezt a torpanást, mely haladásában bekövetkezett, egyetlen rutinos őtszemlélő sem vehette észre, mert ballonja szürkesége mimikriként rejtette az aszfalt szürkeségébe, mely egybemosódást a rágógumik fehérje pöttyözött csak…
Valószínűleg dr. Rotács nem tudhatta, hogy álcázta magát, s még mi mindent nem tudhatott!, mert gondosan körbekémlelt. Többször is. Megvárta, míg a hozzá legközelebb lévők távolodóra fogták. És ekkor. Mint a kaméleon nyelve csapódott a bokorba jobb karja. A következő pillanatban pedig tenyerébe ragadt borospalackot láthatott K. néni két, túlburjánzó szobanövény fedezékéből. Dr. Rotács füle karimája és halántéka közé tette a csikket, ahogy békebeli hentesek a ceruzacsonkot. Gyors csavarintás. Egy korty. Két korty. Ádámcsutkavágta. Visszacsavarintás. Körbekémlelés. Kaméleonnyelv-csapódás. Körbekémlelés. Majd egyenletes tempó a tőle elvárható irányba. Mintha mi sem történt volna. De hát mi is történt volna? Még a parkolón átvágó rendőrjárőr is kedélyesen biccentett felé…
K. néni, egy tavaszi késő délután, banyatankját vonszolta a lidli bolt felé. Gondolta, fő a változatosság!, ma más irányból közelíti meg a közértet. Jellegzetesen imbolygó alakját az új negyed házai nyelték el estebédre. Már szürkült. A látási viszonyok rohamosan romlottak. A kilencven év látási viszonyai is. Az egyik üvegpalota aljában emberkupac szürkéllett. (Bio-utcabútor.) Olyan ismerős kupac. Az a jellegzetes kérdőjel. Csak még kérdőjelebb. Lassan kirajzolódott. Ballon uras. De nincs mozgásban. Tehát mégis más. Ballon nélkül. Uras. Aligha. Egy fémdoboz volt elé kivetve. Benne szép számmal kocogtak a félpénzek… Kicsit távolabb, egy frissen ültetett, tüskés bokor fedezékében rafiaszatyor, mellette pokrócok, egy lidlis kocsi. A kocsin, keresztbe vetve, szürke ballon. Rádobva a viseltes szalmakalap, a hajdanfehér ing, a hányaveti, minden ízlést mellőző, csíkos mellfekvenc. A lidlis kocsiban egyéb saját birtokú, más tulajdonú dolgok regimentje. Rotács elfoglaltan matatott. Rajta ócska gúnya. Csak cipője ismerős, az a körömcipellő-bolondító! Kopottas, barna aktatáskájába túrt. A táskamély telve harmadáig jó-lesz-még csikkekkel. Megannyi megtestesült közeljövő. Megannyi felparázsló ügy, melyek talán minden kafkai ügynél előbbre valók lehettek, ahogy ott hevertek a megállókban… Kellett hisz a füst, mert csak erre érkezett meg a károgó csapat, hogy általuk kiteljék az idő…
K. néni megszaporázta imbolygó lépteit. A banyatank kerekei kétségbeesetten verték a lépcsőritmust, ahogy ijedten menekültek a mítoszölő pillanatból a tömött polcok felé… – Ez nem lehet az a Ballon ürge, vagy hogy is híják, biztosan rosszul láttam… Már sötétedik… Meg az a kilencven év… Ha én ezt a rendelőben elmesélem…
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.