Novák Valentin: Dr. Rotács és az űrhajó, avagy a nagy, büdös valóság

2022. január 08., 11:29
Szentes Zágon: A lét elviselhetetlen könnyűsége (akril, vászon, 80 × 80 cm, 2017)

Dr. Rotács nem messze kedvelt gőzkipárolgásaitól, a lakótelepi Gejzír-völgytől, melynek téli túlélését köszönheti, mely túlélés az őt kerülgetőknek csak bosszúság; talált egy játszótéri rakétát. Olyan nyolcvanas évekbelit. Tetővel. Ami lényeges. Az alsó csőfokok már a vasudvarban rozsdálltak, így könnyebben tudta birtokba venni a kiszemelt nyári lakot. (Odább árválkodott egy fémcsőglóbusz is. Odáig csak egy űrszerkezettel lehet eljutni, gyalogosan semmiképp… Az már egy küldetés!) Zacskóival kibélelte a rakéta alját, úgy, hogy kutyamagasságig védve volt a kíváncsi tekintetektől. Felülről persze nyugodtan rásercinthettek a mérges apukák, akik pont ezt a rakétát szemelték ki hétvégére megkaparintott gyermekük lecsendesítéséhez…

 Dr. Rotács mindig is űrhajós akart lenni. Rajongott Gagarinért. Szüleitől az összes juríjos emlékbélyeget kikönyörögte. Fizikából jeles volt, még gimnáziumban is az maradt, mi több, a vidámparki körhintán sem szédült, pedig azt még nézni is tereh. Töretlen pályaíven lépdelt át a valóság sztrádája fölött, a vágyakozás-fantáziálás kombó élethosszig tartó rabságától fojtogatva. Fizikus lett ugyan, de az őt kísérő, masszív etilfelhő nem hagyta, hogy meglássa a Bajkonurba vezető irányt, de még Pakshoz, de még egy kutatóintézethez is kevés volt ez az előmenetel. Lett belőle középiskolai tanár, ott kevésbé közveszélyes az önsorsrontás. Ám az se sokáig, mert süldőlányok vélt vagy valós zaklatásáért kaptárba rakták, ami másféle űrhajó, mint amit gyerekként képzelgett magának, csak egy valamiben hasonlított rá, hogy többgenerációs.

Göröngyökön döcögő múltjához képest elégedett lehetett hát, hogy minden éjjelét az űrrakétában töltheti, s reggelig beszáguldhatja az univerzumot, sőt még a párhuzamosba is átléphet, ha ügyesen kanyarítja a REM-fázisok végét… Talán még azt is felfedezi ebben a második esélyben, hogy a párhuzamos univerzumok a végtelenben mit is csinálnak. Felfedezéséért Kovács és Istók, akikkel együtt szokott díszleni az italbolt melletti elektromosszekrény bárpultnál, tuti, hogy alternatív Nobel-díjra terjesztik fel, s vesznek neki egy tüskét, hogy azzal lobbantsa életre az álomvágtától jócskán lezsibbadt agyát.

De nem volt ott se Kovács, se Istók azon a kora délelőttön, minekelőtte megálmodta a párhuzamos univerzumok dolgát a végtelenben. Nagyon büdösnek érezte magát, s ez nem cinizmus, tényleg felülmúlta ezen a napon a bukéközépértéket is. De mit tegyen? Csak elviselik. Valakik. Valahol. Egész éjjel a csillagországúton süvített fénysebességen túli tempóban. Öregebbnek is érezte magát hajnalban, amikor felriadt pár szusszanásra, s úgy gondolta, hogy a nőként megnyíló kozmosz illata vonta körbe. Azt persze nem láthatta, tízmillió fényév távlatából, ahol épp egy masszív fekete lyukon próbálta átküzdeni magát, pontosabban rakétahegyét a bámulatos végtelenbe, feledve ezen aktussal minden földön kiókumlált fizikát, hogy egy kemény buliból hazavánszorgó társaság körbeállja a vasszerkezetet, ami csak a földön maradt árnyrakéta lehetett, s minden oldalról meleg sugárral tisztelik röhögve maga mögött hagyott lenyomatát…

Ott szerencsétlenkedett egy darabig a bárpultnál, majd benyitott a dohányboltba. A kiszolgáló hölgy öklendezve rimánkodott, hogy távozzon, de végül az elédobott pénzért csak kiadott három tüskét a paradicsomi gyümölcsöskert választékából. Körtét, szilvát, cseresznyét (almát nem), hogy aromájukkal a még masszívabb szájszagot (lásd fentebb: masszív fekete lyuk) is elhozzák Dr. Rotács számára.

Ahogy zsebébe csúsztatta a megmaradt cseresznyetüskét, érezte, hogy a szokottnál nedvesebb rajta a gönc. Biztos a Göncöl fröcskölt be tejjel – mosolyodott el magában. Talán józantában sem gondolta volna, hogy emberi húgyok csillagfénye zuhant rá legutóbbi űrhajózásakor.

Így lamentálva tért haza rakétájához. Kovács és Istók hiányát hamar kiheverte. Az alternatív fizikai Nobel-díj meg nem kapását is elviselte. Ahogy ereszkedett volna épp kutyába, hogy a rakétanyíláson át belépjen a vezérlőterembe, ahol a falakat napfényben fürdő rafia borította, egy szelencébe ütközött a keze. A szelencét, rutinos körbekémlelés után (a megszokás szülte mozdulatvihar!) gyorsan maga elé dobta, s utána négykézlábolt. A szelencében egy összerakható űrhajó alkatrészei hevertek. Rögtön tudta, miről van szó. Volt már hozzá szerencséje. Még tanárként. Néha a fejét is elvesztette tőle. Lehet, mégis zaklatta azokat a lányokat…

Gyors szerelés-tekerés, és kezdődhet a visszaszámlálás. Ez sokkal jobb hajtóanyaggal kecsegtetett, mint holmi cseresznyepálinka. De minden eshetőségre azt is betöltötte az üzemanyagtartályba, majd reszkető kézzel csavarintott, és gyújtást adott. A rakéta megremegett. Hatalmas füst kélt alsó traktusából. S a látók legnagyobb gyönyörűségére 1998. április másodikán, greenwich-i idő szerint 12 óra 13 perckor, te jó ég!, Dr. Rotács pont ezen a napon született negyvenhét évvel korábban, elemelkedett a játszótérről. Csak az a fekete folt maradt utána…

Idegesen társalogtak a kör körött:

– De hát itt volt! Itt, bakker! Itt eshetett csak ki…

– Ja, itt hugyáltuk telibe a faszit!

– Igen, és utána sodortam egyet. Még arra is emlékszem, hogy becsukom a fedelét.

– De most nincs itt! Egyik sincs meg!

– Gyerekként is ezen másztam! Legalább negyven évig itt állt!

– Biztos elvitték a MÉH-telepre…

– Á, kilőtték…

– Hülye vagy, bakker…

– Na, menjünk!

– Lehet, nem is itt szívtunk. Van még egy-két ilyen ócska rakéta a kerületben…

– Lehet… Nem itt…

– Nem is tegnap…

– Minden lehet, az is, hogy kilőtte magát…