Tisztelt Nyugdíjbiztosító!
Alulírott Hajduné Energomat Marcsi, élemedett korú mosógéphölgy, azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy nyugdíjazásomat szíveskedjenek jóváhagyni. Életkorom 35 év, ami – tekintettel a mai mosógépek születésekor várható ötéves élettartamra – matuzsálemi kor. Áldott legyen érte a szocialista ipar!
Nehéz életem volt, de tisztességgel végigszolgáltam. A szüleimet nem ismertem. Amikor meghúzták az utolsó csavart is rajtam, belöktek a többiek közé, s otthagytak. Állítólag pénzt kaptak értem, azaz eladtak, mint egy barmot. Sokat sírtam emiatt a raktárban. „Ennek eresztenek a tömítései” – mondta egy „meós” szaki másnap. (Egy francot! Csak nem akartam állami gondozásba kerülni…)
A raktár amúgy csöndes, kellemes hely volt. Nyugalmunkat csak az zavarta meg, amikor időnként – általában hetente egyszer – nagy csörömpöléssel elhúzták a tolóajtót. Ez rendszerint azt jelentette, hogy vagy újabb hüppögő-síró „lelenceket” hoznak be, vagy a régiek közül hurcolnak el többeket ismeretlen helyre. Zord képű, könyörtelen munkások cipelték el őket, hiába tiltakoztak a szerencsétlenek váratlanul felcsapódó fedéllel, vagy azzal, hogy nagyon nehezek voltak. Ilyenkor csöndben lapultam a tömegben, így sokáig sikerült megúsznom a deportálást, pedig már olyanokat is vittek el, akik később érkeztek, mint én. Soha nem felejtem el azokat a raktárbéli csöndes éjszakákat, amikor gyakran hajnalig hallgattuk dédapáink régi időkről szóló meséit. Sokáig nem tudtuk, hogy ott vannak, míg egy este egy hang szólt hozzánk a fal melletti fémpolcról: „Szervusztok, gyerekek, Rumpli vagyok, a mosódeszka, itt mellettem pedig Sulyok, a sulyok hever. Bár ti még nem tudjátok, mi vagyunk a ti dédszüleitek...” Szájtátva ittuk a szavaikat. Tudnotok kell, hogy honnan jösztök – mondták –, bár minket inkább az érdekelt volna, hogy hová megyünk. (Állítólag a kettő összefügg egymással.) Történeteik romantikus, lélekemelő patakpartokon és mosókonyhák buja gőzorgiáiban játszódtak. „Hja, ti most 2-3 óra alatt elvégzitek, ami nekünk két napba tellett” – kémlelte a messzeséget Rumpli –, de tény, azokat a ruhákat meg lehetett ám nézni!” „Nekünk nem kellett folttisztító!” – reccsent meg Sulyok is mellette.
Évekig hallgattam volna őket, ám egy napon már nem volt kiút, értem is eljött a nagy fekete tehergépkocsi. Társaimmal együtt elvittek a Keravill nevű gettóba, s ott bámultuk a neoncsöveket naphosszat. Házaspárok mustrálgattak, csavargatták az orromat, emelgették a fejtetőmet, majd jól összevesztek, és elmentek. Kb. fél év után aztán mégis hazavitt egy sörhasú fószer az asszonyának. Akaratom ellenére becipeltek a haverjával egy panellakás fürdőjébe, s a fickó rácsapott a fejemre, mondván: „No, asszony, itt a Marcsi, fogd munkára!” Így kaptam a nevem, és így kezdődött el a 35 évig tartó rablétem. Nem zavar, hogy Marcsinak hívnak, de azt megjegyezném, hogy nagyanyám, Hajduné Super Karolina, aki keverőtárcsásként élte le az életét, ennél azért előkelőbb nevet viselt. Igaz, az ő gazdája párttitkár volt, az enyém meg egyszerű, félkezű melós. Azért nevezem félkezűnek, mert csak az egyik kezét használta. A másikban mindig sör volt. Akkor is az volt, amikor a tévében látott egy reklámot, és bekiáltott a gazdaasszonyomnak: „Holnap Calgont veszek a Marcsinak!” No, gondoltam, végre én is belépek a középosztály soraiba, mint megbecsült mosógép… Mer’ ugye, az egy elismerés, ha bekerülsz a Calgon-rendbe, akkor már figyelnek rád. De nem vette meg a szemét, nem ám! Bánatomban meg is betegedtem, mire jött a fószer egy csavarhúzóval, és belém piszkált. Érzéstelenítés nélkül! Meg is ráztam úgy, hogy lefejelte a polcot, és a sörösüveg is szétszaladt a padlón. Káromkodott, belém rúgott, de nem bántam, mert végül szakit hívott, aki a műtétet altatásban végezte. Háromszor volt részem fűtőszál-átültetésben, de utána ugyanúgy hajszoltak tovább. Mondtam, nem volt könnyű életem.
Karolina nagyanyám, mint igazi úri mosógéphölgy, csak mosott. Csavarást nem vállalt. Arra hoztak egy vidéki bugrist, egy lótifuti centrifugát, aki csak ezt tudta. De ezt se nagyon akarta. Ugrált, fészkelődött, meg akart szökni a fürdőből. Mindent megpróbált, elment a falig. De mindig visszahozták. Nekem bezzeg már csavarnom is kellett. Te okosabb vagy! – mondták. Két alapműveletet is tudsz! Hát jó. Nem csűrtem, csavartam. Eleinte még szórakoztatott is, de ma már nem nagyon bírják az ízületeim. De hát csoda-e? Az eltelt 35 évben 157 tonna ruhát mostam ki, 2100 kg mosóport használtam el. Ezek azért számok… Pár éve úgy volt, hogy Prémium Évekkel megyek nyugdíjba, mert egy nap azt mondta a gazdám: „Ha prémiumot kapok, kicseréljük ezt a dögöt!” De aznap, amikor megkapta, elromlott a mosogatógép, s őt cserélték ki. A dögöt. Ilyen egy jó haver! S ment tovább a robot.
De most már, tisztelt Főigazgatóság, eldöntöttem: vége! Kérem a nyugdíjazásomat. Hadd jöjjenek a fiatalok! Az Y generáció, a nyomogatós kütyüikkel. Én nem vagyok környezetbarát, túl ideges is vagyok hozzá. És már nem fogom megtanulni, hogy mi az a vasaláskönnyítő mosás. Az én időm lejárt.
Méltányosságból és múltamra való tekintettel kérem ezért kitüntetésemet a Calgon-rend lovagkeresztjével, beválasztásomat a Nemzet Mosógépei közé, s elhelyezésemet az Iparművészeti Múzeumban. Egy csöndes, konnektormentes sarokban, ahol elmélkedéssel s a régi nagy mosásokon való nosztalgiázással tölthetem az időt. Mivel az aktív nyugdíjas évek híve vagyok, ezért társadalmi munkában évente egy-két alkalommal fellépést vállalok Fábry Dizájn Centerében.
Egy dolgot azonban mindenképp szeretnék elkerülni: azt, hogy öreg fejjel szervkereskedők áldozatává váljak… Szörnyű hírek keringenek róluk. Ezek a banditák még azt is vállalnák, hogy ingyen elszállítsanak. Na persze! Egy jó kis élveboncolásra…
Kérem sürgős ügyintézésüket, mert holnaptól már nem dolgozom, s a hét végén lomtalanítás van a kerületben!
Tisztelettel a messzi fürdőszobából,
Marcsi
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 6-i számában.)
