Tisztelt Nyugdíjbiztosító!
Alulírott Hajduné Energomat Marcsi, élemedett korú mosógéphölgy, azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy nyugdíjazásomat szíveskedjenek jóváhagyni. Életkorom 35 év, ami – tekintettel a mai mosógépek születésekor várható ötéves élettartamra – matuzsálemi kor. Áldott legyen érte a szocialista ipar!
Nehéz életem volt, de tisztességgel végigszolgáltam. A szüleimet nem ismertem. Amikor meghúzták az utolsó csavart is rajtam, belöktek a többiek közé, s otthagytak. Állítólag pénzt kaptak értem, azaz eladtak, mint egy barmot. Sokat sírtam emiatt a raktárban. „Ennek eresztenek a tömítései” – mondta egy „meós” szaki másnap. (Egy francot! Csak nem akartam állami gondozásba kerülni…)
A raktár amúgy csöndes, kellemes hely volt. Nyugalmunkat csak az zavarta meg, amikor időnként – általában hetente egyszer – nagy csörömpöléssel elhúzták a tolóajtót. Ez rendszerint azt jelentette, hogy vagy újabb hüppögő-síró „lelenceket” hoznak be, vagy a régiek közül hurcolnak el többeket ismeretlen helyre. Zord képű, könyörtelen munkások cipelték el őket, hiába tiltakoztak a szerencsétlenek váratlanul felcsapódó fedéllel, vagy azzal, hogy nagyon nehezek voltak. Ilyenkor csöndben lapultam a tömegben, így sokáig sikerült megúsznom a deportálást, pedig már olyanokat is vittek el, akik később érkeztek, mint én. Soha nem felejtem el azokat a raktárbéli csöndes éjszakákat, amikor gyakran hajnalig hallgattuk dédapáink régi időkről szóló meséit. Sokáig nem tudtuk, hogy ott vannak, míg egy este egy hang szólt hozzánk a fal melletti fémpolcról: „Szervusztok, gyerekek, Rumpli vagyok, a mosódeszka, itt mellettem pedig Sulyok, a sulyok hever. Bár ti még nem tudjátok, mi vagyunk a ti dédszüleitek...” Szájtátva ittuk a szavaikat. Tudnotok kell, hogy honnan jösztök – mondták –, bár minket inkább az érdekelt volna, hogy hová megyünk. (Állítólag a kettő összefügg egymással.) Történeteik romantikus, lélekemelő patakpartokon és mosókonyhák buja gőzorgiáiban játszódtak. „Hja, ti most 2-3 óra alatt elvégzitek, ami nekünk két napba tellett” – kémlelte a messzeséget Rumpli –, de tény, azokat a ruhákat meg lehetett ám nézni!” „Nekünk nem kellett folttisztító!” – reccsent meg Sulyok is mellette.
Évekig hallgattam volna őket, ám egy napon már nem volt kiút, értem is eljött a nagy fekete tehergépkocsi. Társaimmal együtt elvittek a Keravill nevű gettóba, s ott bámultuk a neoncsöveket naphosszat. Házaspárok mustrálgattak, csavargatták az orromat, emelgették a fejtetőmet, majd jól összevesztek, és elmentek. Kb. fél év után aztán mégis hazavitt egy sörhasú fószer az asszonyának. Akaratom ellenére becipeltek a haverjával egy panellakás fürdőjébe, s a fickó rácsapott a fejemre, mondván: „No, asszony, itt a Marcsi, fogd munkára!” Így kaptam a nevem, és így kezdődött el a 35 évig tartó rablétem. Nem zavar, hogy Marcsinak hívnak, de azt megjegyezném, hogy nagyanyám, Hajduné Super Karolina, aki keverőtárcsásként élte le az életét, ennél azért előkelőbb nevet viselt. Igaz, az ő gazdája párttitkár volt, az enyém meg egyszerű, félkezű melós. Azért nevezem félkezűnek, mert csak az egyik kezét használta. A másikban mindig sör volt. Akkor is az volt, amikor a tévében látott egy reklámot, és bekiáltott a gazdaasszonyomnak: „Holnap Calgont veszek a Marcsinak!” No, gondoltam, végre én is belépek a középosztály soraiba, mint megbecsült mosógép… Mer’ ugye, az egy elismerés, ha bekerülsz a Calgon-rendbe, akkor már figyelnek rád. De nem vette meg a szemét, nem ám! Bánatomban meg is betegedtem, mire jött a fószer egy csavarhúzóval, és belém piszkált. Érzéstelenítés nélkül! Meg is ráztam úgy, hogy lefejelte a polcot, és a sörösüveg is szétszaladt a padlón. Káromkodott, belém rúgott, de nem bántam, mert végül szakit hívott, aki a műtétet altatásban végezte. Háromszor volt részem fűtőszál-átültetésben, de utána ugyanúgy hajszoltak tovább. Mondtam, nem volt könnyű életem.
Karolina nagyanyám, mint igazi úri mosógéphölgy, csak mosott. Csavarást nem vállalt. Arra hoztak egy vidéki bugrist, egy lótifuti centrifugát, aki csak ezt tudta. De ezt se nagyon akarta. Ugrált, fészkelődött, meg akart szökni a fürdőből. Mindent megpróbált, elment a falig. De mindig visszahozták. Nekem bezzeg már csavarnom is kellett. Te okosabb vagy! – mondták. Két alapműveletet is tudsz! Hát jó. Nem csűrtem, csavartam. Eleinte még szórakoztatott is, de ma már nem nagyon bírják az ízületeim. De hát csoda-e? Az eltelt 35 évben 157 tonna ruhát mostam ki, 2100 kg mosóport használtam el. Ezek azért számok… Pár éve úgy volt, hogy Prémium Évekkel megyek nyugdíjba, mert egy nap azt mondta a gazdám: „Ha prémiumot kapok, kicseréljük ezt a dögöt!” De aznap, amikor megkapta, elromlott a mosogatógép, s őt cserélték ki. A dögöt. Ilyen egy jó haver! S ment tovább a robot.
De most már, tisztelt Főigazgatóság, eldöntöttem: vége! Kérem a nyugdíjazásomat. Hadd jöjjenek a fiatalok! Az Y generáció, a nyomogatós kütyüikkel. Én nem vagyok környezetbarát, túl ideges is vagyok hozzá. És már nem fogom megtanulni, hogy mi az a vasaláskönnyítő mosás. Az én időm lejárt.
Méltányosságból és múltamra való tekintettel kérem ezért kitüntetésemet a Calgon-rend lovagkeresztjével, beválasztásomat a Nemzet Mosógépei közé, s elhelyezésemet az Iparművészeti Múzeumban. Egy csöndes, konnektormentes sarokban, ahol elmélkedéssel s a régi nagy mosásokon való nosztalgiázással tölthetem az időt. Mivel az aktív nyugdíjas évek híve vagyok, ezért társadalmi munkában évente egy-két alkalommal fellépést vállalok Fábry Dizájn Centerében.
Egy dolgot azonban mindenképp szeretnék elkerülni: azt, hogy öreg fejjel szervkereskedők áldozatává váljak… Szörnyű hírek keringenek róluk. Ezek a banditák még azt is vállalnák, hogy ingyen elszállítsanak. Na persze! Egy jó kis élveboncolásra…
Kérem sürgős ügyintézésüket, mert holnaptól már nem dolgozom, s a hét végén lomtalanítás van a kerületben!
Tisztelettel a messzi fürdőszobából,
Marcsi
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 6-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.