Partmann Tibor: Hadakozás

Az író a szoba közepén hadonászott. Minden kontrollt mellőző mozgása egészen bizarrul hatott. Nem igazán keltette egy intelligens, finom modorú irodalmár benyomását. Kapálózásának oka egy már-már mindennapos probléma volt, amellyel egyre nehezebben birkózott meg. Az imént pattant ki egy gondolat a fejéből. De nem oly módon, ahogy ezt a hétköznapi nyelvben megszokott szófordulatból gondolnánk, nem, hanem szó szerint. Mint amikor Zeusz fejéből kipattant Pallasz Athéné. Persze az író nem kívánta gyarlóság és jelentéktelenség határán imbolygó, halandó porhüvelyét egy istenséghez mérni, csak ide kívánkozott ez a mitológiai kitekintés. Szóval az író fejéből kipattant egy gondolat, felrepült a szekrény tetejére, és nem akart lejönni az istenért sem (hogy maradjunk az előbbi hasonlatnál). Ott aztán rakoncátlan módon verdesett a bútorokon trónoló vázák és egyéb dísztárgyak körül, minden egyes éles irányváltoztatásnál fennállt annak a veszélye, hogy a mélybe és így az örök emlékezetbe taszítja valamennyit. Az író a nagy hadonászás közepette többször imára kulcsolta két kezét, de hasztalannak bizonyult minden egyes fohász.

A héten már harmadszor bajlódott a koszos-szürke, lógó szárnyú teremtményekkel. Legutóbb arra vetemedett, hogy kalitkával a fején mászkált, így rögtön be tudta őket zárni, de ez a megoldás nagyon kényelmetlennek bizonyult, hát nem erőltette tovább. Egyébként is, a fentebb vázolt, koszos-szürke, lógó szárnyú példányok hamar elpusztultak – ebből volt több –, a kevés számú csillogó tollazatú, szilaj gondolat pedig a rabság terhe alatt vesztette életét. Pedig mindig ügyelt az épségükre, még ha bosszúságának origóját is jelentették. Ekkor az író arra gondolt… aztán gyorsan próbált semmire sem gondolni, nehogy még egy bajkeverő egyed garázdálkodjon az enyhén poros bútorokon. Mi van, ha nem tudja őket kordában tartani? Még a végén kiszabadulnak, ellepik a várost, beleköltöznek a lakosság tudatalattijába, és csupa lógó karú, búskomor ember fogja róni az utcákat, rossz belegondolni (vagyis, hát nem belegondolni).

És az a hang… talán az dühítette legjobban az írót (pedig a bútorokon való randalírozás felkavarta a porszemcséket, amelyek igencsak ingerelték allergiára erősen hajlamos légzőrendszerét, de erre rá sem hederített). A lény verbalitása csak elvétve öltötte magára azt a tónust, amely alapján az író értette, vagy legalábbis érteni vélte. A gondolatteremtmény leginkább mások hangján kommunikált, főleg, ha előtte egy-egy vaskosabb, fajsúlyosabb könyvbe fészkelte bele magát a nagy repdesés közepette, ilyenkor azt is látni lehetett, hogy mondatok ragadtak tollazatába. Ki kellett várni, amíg a hang kitisztult egy kósza pillanatra, és ekkor következett a pedagógusi türelem. Szükségszerű volt vele foglalkozni.  Meg kellett ismerni, ki kellett tapasztalni, sőt meg kellett tanulni ahhoz, hogy az író is nevelni tudja. Aki már próbált betörni egy vadlovat, az tudja, hogy milyen megpróbáltatásokat állt ki az író, akinek vézna karjai nem szokták a gyeplő következetes rángatását (még ha átvitt értelemben is).

Ha az ember már kellően kiismerte, akkor következhetett az a mozzanat, amely ezeket a fura entitásokat a jómodor gyakorlására bírta. Ez pedig az volt, hogy le kellett őket írni. De nem akárhogyan! Ha nem tetszett nekik, csak annyit sziszegtek a csőrük hegyén, hogy „Te tintapazarló pancser!” és még makacsabbul ragaszkodtak elérhetetlen pozíciójukhoz. Megkívánták ezek a szürke, varjúszerű egyedek, hogy páva-szépségűvé írja őket. Volt olyan, amelyik egyenesen megkövetelte, hogy ötvenhárom pompázatos farktollal lássa el az írásműben, se többel, se kevesebbel.

Az író hozzá is fogott. Különös szokástól vezérelve nyelve hegyéhez érintette a tollat (egy régi, fekete-fehér filmben látta, és úgy érezte, hogy ez sajátságos hangulatot teremt az írás aktusához). Aztán körmölt egész este, de a gondolatnak nem tetszett, amit olvasott, és éktelen rikácsolásba kezdett. Ekkor az író összegyűrte a papírlapot, vele együtt az izzadságszagú metaforákat, az alibiből alkalmazott alliterációkat, minden egyes kikínlódott lírai képet, és maga mellé hajította. Tovább írt, egész éjszaka, majd hajnalban… a kukatölteléknek ítélt galacsinokból már szinte egy hegy magasodott mellette, úgy is mondhatnám, hogy egy inverz Parnasszus.

Amikor a reggeli napfény sugarai kitapogatták a redőny apró réseit, és félszegen bemerészkedtek a dohos levegőjű szobába, egy pontot kutatva, ahol megpihenhetnek, az író épp aludt. Már nem volt sehol a rakoncátlan, borzolt gondolat, hisz pávaként pózolt a papíron, káprázatos színezetű tollait szavak alkották. Majd biztosan beküldi az író egy irodalmi lapba, s ha a szerkesztő közlésre javasolja, az olvasók azt fogják hinni, hogy írni felhőtlen, könnyű léptű, súlytalan szabadság. Pedig dehogy. Az írás minden magasztos eszmét mellőző, felelősséggel terhelt kényszer. Vagy egyszerűen csak hadonászás a szoba közepén.