Partmann Tibor: Lufi

2021. október 17., 08:07
Balla Ákos Zwara alkotása

Egy fűzfa közelében álltunk. Ahogy láttam szinte földet érő csüggedését, nem tudtam eldönteni, hogy ki a szomorúbb.

Csak néztük a távolodó lufit. Tulajdonképpen szép volt, ahogy az őszi napfény körbecsiklandozta a magasban pirosan bukfencező gyerekjátékot, de a látványt mégis zorddá tette a távolodás konok ténye.

Ő sírt, hisz testközelből ez volt az első igazi kapcsolata a megmásíthatatlan elszakadással. Én inkább csak merengtem. Tehetetlenek voltunk. És még hányszor leszünk azok a jövőben!

 

– Miért repült el? – kérdezte könnyes szemeivel a szeptemberi végtelent fürkészve.

Mégis mit mondhattam volna erre? Hogy „nem fogtad eléggé biztos kézzel”, vagy hogy „nem vigyáztál rá eléggé”, hibáztassam őt? Soha. Végül egy más megközelítésű válasz mellett döntöttem, hisz kellő óvatossággal szabad viszonyulni a gyermeki lélek hétköznapi tragédiáihoz.

– Szabadságra vágyott.

 

Ez a válasz meglephette, mert szokásával ellentétben nem terelte a beszélgetésünket a hiszti sehová sem vezető, de annál embert próbálóbb, szikár medrébe.

 

– De hát nem zártam be – felelte összehúzva a szemöldökét, láttam, hogy most teljes gyermeki tudatával erre a pár percesnek ígérkező beszélgetésre koncentrál.

– Nem, nem zártad be, de fogtad a madzagot – jött tőlem egy kevésbé okos válasz.

– Nem szerette, ha fogom?

– Ez nem erről szól. Aki repülésre született, az egyszer bizony elrepül.

– Nem szeretett engem?

– Biztos szeretett, de ha te is szeretsz valakit, akkor engedni kell, hogy megélje önmagát – örültem, hogy ő még nem érzékeli a közhelyeket, mert akkor kaptam volna egy lefitymáló fintort, az biztos. Most még belefér, még nem lépett elő az első számú kritikusommá. – Tudod – folytattam –, a szeretet és a birtoklás nem ugyanaz, bár nagyon könnyű összekeverni a kettőt. Néha még mi, felnőttek is összekeverjük, aztán győzzük kibogozni a bonyodalmakat meg a saját érzéseinket, és ez utóbbi az, ami igazán össze tud gabalyodni. De erre szerintem majd térjünk vissza tíz év múlva.

 

Részemről befejezettnek tekintettem a témát, gondolatban megveregettem a saját vállam. Még arra is gondoltam, hogy veszünk egy másik lufit, hátha az hűségesebb lesz, vagy közösen figyelünk rá jobban, nehogy az is a szabadságot válassza a pillanatnyi gyermeki boldogság rovására. De ebből is látszik, hogy öt év nem volt elég ahhoz, hogy minden naivitásom levetkőzzem a szülővé válás rögös útjain.

 

– Menjünk utána – csillant fel a remény a szemében.

– De hát mi nem tudunk repülni – makacskodtam, és láttam az elkomorult tekintetében, hogy ebbe a problémába nem gondolt bele.

– Akkor kövessük itt lent, hátha leszáll megpihenni.

– Nem fog, mert nem egy madár. De még csak nem is egy repülő. Sodorja a szél a világban, a fuvallatok ide-oda taszigálják, amíg le nem ereszt. Akkor valahol majd leereszkedik. És mi nem lehetünk ott, de ne félj, az elengedéssel te mindent megtettél, amit egy ember megtehet. Mindent. A lufit befogadja a föld, a természet, beilleszkedik a flórába és a faunába, megtalálva végső nyughelyét. Nem bomlik le, úgy, ahogy a te emlékezetedben sem fog soha.

 

– Egy kicsit értem, apa – mondta most már nyugodt, kiegyensúlyozott hangon.

 

Már nem sírt, nem hisztizett. Csak én könnyeztem, és szorítottam azt a képzeletbeli zsinórt.