Történetünk delikvense a Matsumoto házaspár harmadik emeleti lakásának napnyugatra nyíló hálószobai ablakának belső párkányán töltötte egyhangú napjait. Még anno Jiro, a ház névleges ura tette oda, mondván, egy ilyen apró tünemény pusztán merő jelenlétével képes lesz megtörni háromszobás kéglijük egyhangúságát.
Jiro az intersztelláris kolóniák ellátmányozó szakosztályán végezte jelentéktelen kulimunkáját, felesége, Azumi pedig diszpécserként tevékenykedett egy kínai vállalkozó használt légsikló kereskedésében. A házaspár akár testben, akár lélekben egyidejűleg szinte sosem tartózkodott otthon és csak szökőévente szeretkezett, akkor is mintegy kötelességből, félálomban, unottan. Személyesen mindössze semmiségekről tudtak csacsogni, ennélfogva többnyire SMS-ek formájában kommunikáltak és nemigen ültek közösen asztalhoz. Gyermekük természetesen nem volt és magától értetődik, hogy – sokáig – nem is terveztek vállalni.
Barátok és közeli rokonok híján ők ketten voltak a szürke nagyvilág, valamint a kégli, a plasztik bútorok, a hajlított kijelzőjű tévé és…
A bonszai.
Az igazat megvallva sosem fordítottak különösebben nagy figyelmet a szótlan kis jövevény jólétére. Meglehet, kétnaponta mértékletesen meglocsolták és a burjánzó hajtásokat is rendszeresen lemetszették, közel kilenc lunáris hónap leforgása alatt még csak elnevezni sem voltak képesek. Mivel a csendes kis lakásban közel állandó hallgatás volt osztályrésze, pszichéje legmélyén kénytelen volt megtanulni, hogyan emelkedjen felül szorult helyzetén.
Ahelyett, hogy utat engedve a melankóliának belesüppedt volna a mélabú poshatag mocsarába, inkább rekreációs tevékenységbe kezdett. Tápoldatos virágföldjének legmélyéről új népeket, valóságos hódítókat hívott a felszínre. Az újdonsült betelepülők először a csökevényes kis gyomnövények árnyékában alapítottak városállamokat, majd felvirágzó kereskedelmi útvonalaik révén tudást, babonákat, vallási téziseket cseréltek. Az ezekből adódó esztelen konfliktusokat laza érdekcsoportok kialakulása követte, melyek idővel újabb mérföldkőhöz értek: hosszú napok, sőt hetek leforgása alatt ugyan, de megmászták a bonszai tömzsi, enyhe érzékiséggel ívelt törzsét. A Tápföld, a Törzs és a Lomb világának széthúzó népei aztán kegyelmet nem ismerve torzsalkodtak. A véget érni soha nem akaró rivalizálás milliók életét követelte.
Mindez persze csak a bonszai zavart, magányos, infantilis elméjében létezett. Noha semmi sem volt igaz, a már-már kézzelfogható illúzió ektoplazmája ragacsos börtönben tartotta fogva tudatát. A testén dúló csata zajának morajlását hallgatva idővel ráébredt, hogy többet akar: szerelmet, családot, munkát, egzisztenciát – életet.
Néha, amikor Jiro vagy Azumi hazajöttek, esetleg valamilyen csoda folytán mindketten otthon tartózkodtak, a kis fa lefülelte, hogyan beszélnek magukban vagy el egymás mellett a létező legtökéletesebb közönnyel. Példának okáért:
„Már június van, mégis megint esett.”
„A főnök valamiért zabos rám.”
„Ment a hasam a sarki gombóctól.”
„Még olcsóbb lett a csillagközi utazás.”
„A Földön megint valami járványról pusmognak.”
„Nőtt egy mitesszer a hátam közepére… Kinyomnád?”
És semmi szeretlek, ölellek, csókollak, alig várom, hogy a karomban tartsalak…
A bonsainak végül elege lett. Valamelyik nap, egyikében annak a tizennégy órának, amikor többnyire senki sem tartózkodott otthon, elhatározta, hogy változást erőltet mindeddig teljességgel statikus életébe. Érezve testén a tulajdon elméje teremtette népek hadakozását, akár egy fátylat, félretolta a hálószoba ízléstelen függönyét és szemügyre vette a kéglit.
Se barátok, se rokonok, csak a tévé és a plasztik bútorok. A bonsai apró levelein keresztül beletörődötten sóhajtott – vagy ha úgy tetszik, fotoszintetizált – egy nagyot. Mit volt mit tennie, kikecmergett cserepéből, kinyitotta az ablakot és rezdületlen ágakkal, céltudatosan levetette magát a harmadikról, egyenesen bele a nyüzsgő nagyvárosi forgalomba.
Vélhetőleg valamiféle kozmikus léptékű együttállás következménye, hogy az életunt kis fa pont egy bal lábbal kelt, mondvacsinált tisztviselő üres fején kondult. A felháborodott férfi még aznap kinyomozta az apró kis csomag kiindulási helyét. Elég az hozzá, hogy Jiro és Azumi, akik földi időszámítás szerinti délután négykor hálószobájukban állva az üres cserepet és a tárva nyitva álló ablakot fürkészték, óvatlanságuk okán munkanélkülivé váltak.
– Betörtek, de csak a bonszait hajították ki.
– Szar ügy.
– Kirúgtak.
– Engem is.
– Ehetnénk egy gombócot a sarkon.
– Vagy elmehetnénk valahova utazni…
– Tudod mit?
– Na mit?
– Azt hiszem, kéne nekünk egy gyerek.
Egymásra néztek. Az égen már fenn voltak a holdak. Pontosan nyolc hónap és huszonhárom nap múlva ők lettek a színes nagyvilág, valamint a kégli, a plasztik bútorok, a hajlított kijelzőjű tévé…
És két kis csirkecombnyi teremtés: egy ikerpár.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 8-i számában.)
