Történetünk delikvense a Matsumoto házaspár harmadik emeleti lakásának napnyugatra nyíló hálószobai ablakának belső párkányán töltötte egyhangú napjait. Még anno Jiro, a ház névleges ura tette oda, mondván, egy ilyen apró tünemény pusztán merő jelenlétével képes lesz megtörni háromszobás kéglijük egyhangúságát.
Jiro az intersztelláris kolóniák ellátmányozó szakosztályán végezte jelentéktelen kulimunkáját, felesége, Azumi pedig diszpécserként tevékenykedett egy kínai vállalkozó használt légsikló kereskedésében. A házaspár akár testben, akár lélekben egyidejűleg szinte sosem tartózkodott otthon és csak szökőévente szeretkezett, akkor is mintegy kötelességből, félálomban, unottan. Személyesen mindössze semmiségekről tudtak csacsogni, ennélfogva többnyire SMS-ek formájában kommunikáltak és nemigen ültek közösen asztalhoz. Gyermekük természetesen nem volt és magától értetődik, hogy – sokáig – nem is terveztek vállalni.
Barátok és közeli rokonok híján ők ketten voltak a szürke nagyvilág, valamint a kégli, a plasztik bútorok, a hajlított kijelzőjű tévé és…
A bonszai.
Az igazat megvallva sosem fordítottak különösebben nagy figyelmet a szótlan kis jövevény jólétére. Meglehet, kétnaponta mértékletesen meglocsolták és a burjánzó hajtásokat is rendszeresen lemetszették, közel kilenc lunáris hónap leforgása alatt még csak elnevezni sem voltak képesek. Mivel a csendes kis lakásban közel állandó hallgatás volt osztályrésze, pszichéje legmélyén kénytelen volt megtanulni, hogyan emelkedjen felül szorult helyzetén.
Ahelyett, hogy utat engedve a melankóliának belesüppedt volna a mélabú poshatag mocsarába, inkább rekreációs tevékenységbe kezdett. Tápoldatos virágföldjének legmélyéről új népeket, valóságos hódítókat hívott a felszínre. Az újdonsült betelepülők először a csökevényes kis gyomnövények árnyékában alapítottak városállamokat, majd felvirágzó kereskedelmi útvonalaik révén tudást, babonákat, vallási téziseket cseréltek. Az ezekből adódó esztelen konfliktusokat laza érdekcsoportok kialakulása követte, melyek idővel újabb mérföldkőhöz értek: hosszú napok, sőt hetek leforgása alatt ugyan, de megmászták a bonszai tömzsi, enyhe érzékiséggel ívelt törzsét. A Tápföld, a Törzs és a Lomb világának széthúzó népei aztán kegyelmet nem ismerve torzsalkodtak. A véget érni soha nem akaró rivalizálás milliók életét követelte.
Mindez persze csak a bonszai zavart, magányos, infantilis elméjében létezett. Noha semmi sem volt igaz, a már-már kézzelfogható illúzió ektoplazmája ragacsos börtönben tartotta fogva tudatát. A testén dúló csata zajának morajlását hallgatva idővel ráébredt, hogy többet akar: szerelmet, családot, munkát, egzisztenciát – életet.
Néha, amikor Jiro vagy Azumi hazajöttek, esetleg valamilyen csoda folytán mindketten otthon tartózkodtak, a kis fa lefülelte, hogyan beszélnek magukban vagy el egymás mellett a létező legtökéletesebb közönnyel. Példának okáért:
„Már június van, mégis megint esett.”
„A főnök valamiért zabos rám.”
„Ment a hasam a sarki gombóctól.”
„Még olcsóbb lett a csillagközi utazás.”
„A Földön megint valami járványról pusmognak.”
„Nőtt egy mitesszer a hátam közepére… Kinyomnád?”
És semmi szeretlek, ölellek, csókollak, alig várom, hogy a karomban tartsalak…
A bonsainak végül elege lett. Valamelyik nap, egyikében annak a tizennégy órának, amikor többnyire senki sem tartózkodott otthon, elhatározta, hogy változást erőltet mindeddig teljességgel statikus életébe. Érezve testén a tulajdon elméje teremtette népek hadakozását, akár egy fátylat, félretolta a hálószoba ízléstelen függönyét és szemügyre vette a kéglit.
Se barátok, se rokonok, csak a tévé és a plasztik bútorok. A bonsai apró levelein keresztül beletörődötten sóhajtott – vagy ha úgy tetszik, fotoszintetizált – egy nagyot. Mit volt mit tennie, kikecmergett cserepéből, kinyitotta az ablakot és rezdületlen ágakkal, céltudatosan levetette magát a harmadikról, egyenesen bele a nyüzsgő nagyvárosi forgalomba.
Vélhetőleg valamiféle kozmikus léptékű együttállás következménye, hogy az életunt kis fa pont egy bal lábbal kelt, mondvacsinált tisztviselő üres fején kondult. A felháborodott férfi még aznap kinyomozta az apró kis csomag kiindulási helyét. Elég az hozzá, hogy Jiro és Azumi, akik földi időszámítás szerinti délután négykor hálószobájukban állva az üres cserepet és a tárva nyitva álló ablakot fürkészték, óvatlanságuk okán munkanélkülivé váltak.
– Betörtek, de csak a bonszait hajították ki.
– Szar ügy.
– Kirúgtak.
– Engem is.
– Ehetnénk egy gombócot a sarkon.
– Vagy elmehetnénk valahova utazni…
– Tudod mit?
– Na mit?
– Azt hiszem, kéne nekünk egy gyerek.
Egymásra néztek. Az égen már fenn voltak a holdak. Pontosan nyolc hónap és huszonhárom nap múlva ők lettek a színes nagyvilág, valamint a kégli, a plasztik bútorok, a hajlított kijelzőjű tévé…
És két kis csirkecombnyi teremtés: egy ikerpár.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 8-i számában.)
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
„Csak semmi hiszti. De azért napjában ötvenszer mossatok kezet!” Gyerekkori barátom Kínában élő lánya ezzel a tanáccsal szolgált az itthon maradottaknak. Figyelem a koronavírusról Olaszországból érkező híreket, maszkot nem hordok, és nem pakoltam tele a kamrát konzervekkel, de azért mégsem tekintem véletlennek, hogy a könyvtárban éppen most akadt a kezembe az a diplomamunka, amelyet szerzője 1924-ben vetett papírra Semmelweis Ignácról.