Gézát egy idő óta ritkán látom. Ettől nem esem kétségbe. Az ember szerfölött ritkán panaszkodik, hogy rég került már dugóba, idejét sem tudja, mikor ücsörgött a társasház lakógyűlésén, és hej, egy kis csőtörés, az milyen jó lenne pedig.
Ám amikor a dolgok jól haladnak, gond és bú távol, minden a kerékvágásban, az ember lelkét átjárja egy kis tespedtség, mint vasárnapi ebéd után a lakást a kelkáposztaszag, elkezd hiányozni valami. Ilyenkor még az is lehetséges, hogy így dörmög magában: – Ej, mi lehet azzal a Gézával? Rég láttam. Beszélni kéne vele.
A vágyak olykor hamarabb teljesülnek, mint azt az ember szeretné. Az élet már csak ilyen.
– Maga összejönne olyan nővel, aki túl sok nevetős emotikont használ?
Felkaptam fejem az újságból, s lám, a Géza állt mellettem.
A kezdésen mondjuk kissé csodálkoztam. De nem jobban, mint amikor gimnazista korunkban – ezelőtt sok évvel – átjött hozzám megvitatni az emberi önzés kérdéskörét, kezében egy üveg borral és két Public Image Limited-kazettával.
Délután négy körül érkezett a Géza, én tíz körül mondtam, hogy most már aludnék, majd a mondat elhangzása után még két teljes órán át beszélt, mire éjfélkor felugrottam, lekapcsoltam a villanyt, s az ajtót kitártam.
Géza nem lépett ki az ajtón, maradt, s beszélt tovább a sötétben.
– Milyen emotikont? – tértem a lényegre, s hagytam magam mögött az ámuldozás meg a tettetett öröm fölös köreit, mint vonat után szaladó ember a felöklelteknek járó bocsánatkérést. Az a hajdani ajtókitárás túl jól az emlékezetembe vésődött.
A piac melletti buszmegállóban álltunk, ott csapott le rám a Géza.
Ott állt előttem, sapkát nem hordott, pedig süvített a szél, ebből levontam, hogy még mindig a világ rendje ellen harcol.
– Ezt a nevetős fejet, itt – mondta Géza, majd fagyott kezeivel zsebébe nyúlt, kivette telefonját, s orrom elé tartva mutatta. – Amikor nagyon széles a vigyor, s a könnye is repked mindkét oldalról. Meg ezt itt, amikor nevet, és vágott lesz a szeme.
– Hát… ha jól áll rajta a tanga… – toltam távolabb nyirkos kezeit, s megrántottam a vállam. – Esetleg bevállalhatná.
– Maga nem válogat – így a Géza, s csalódottan szemlélt.
Mióta az eszemet tudom magázódtunk. Igazság szerint fogalmam sincs, miért.
Ezután sokáig hallgattunk. Géza közben szuszogott, s a Messengerében turkált.
– Van ez a lány – törte meg végül a csendet. – A neve Helga. Hetek óta írogat, naponta levelezünk, igazából tetszik, de rettentő sok emojit használ. Össze merjek jönni vele? Ezt itt a nagy kérdés!
Éreztem, hogy most már valamit mondanom kell.
– Hát… mindenképp gyanús előjel a vele éléssel kapcsolatban. Mi van, ha minden mondat végén élőben is felnevet?
– Ugye? – lelkesült fel Géza. – Az emotikon sokat elárul valakinek a személyiségéről.
Van egy exem, aki folyton azt alkalmazta, amelyiken vigyorog a fej s a száját nyalogatja. Ezt itt, látja? Amikor összevesztünk, és nem beszéltünk egy ideig, majd felbukkant, és elkezdte ezt a szájnyalogatós emotikont tolni ezerrel, tudtam, hogy hancúrozni akar.
– Magát ez a világ elnyomja – fogtam meg a vállát. – De legyen erős!
– Engem ezek a fejek idegesítenek! – kiáltott fel Géza. – De nem lehet kikerülni. Ha nem használja az emojikat, félreértik. Akkor azt hiszik, hogy hűvös hangon beszél vagy hogy udvariatlan. Esetleg haragszik. És ha a másik minden mondat után odatol hármat, akkor te hiába alkuszol meg és adsz egy-egy darabot, az kevés. Mert ő ez alatt az idő alatt tizenötöt tol. Borzalom!
– Szívecskézzen sűrűn – javasoltam neki. – Ne akarja a világot megváltani. Ez itt a nevetős és könnycsorgatós emojik kora. Amúgy nem lehetséges, hogy a Helga alapból egy normálisan emojizó lány lenne, csak rossz társaságba keveredett? Mint a drogosok vagy az alkoholisták.
– Lehet…
– És magára vár, hogy kiemelje ebből a közegből. Legyen erre büszke!
– Minden volt csajom normálisan emojizik! – háborgott tovább Géza. – Tudom, elég szürreális, hogy azért nem fogok valakivel összejönni, mert túl sok nevetős emojit tesz ki. De ez van.
– Jó a hátsója?
– Jó csaj. De funkyklubba sem akarok menni.
– Cipelje ágyba, és közben sugdossa a fülébe, hogy „nix nevetős fej, nix könnyes vigyor.” Mit szól hozzá?
– Nem.
– Miért?
– Maga menne funkyklubba?
– Semmiképp.
– Na látja…
Láttam, még van két perc, amíg megjön a 133-as busz.
– Nem akar indítani esetleg egy tanfolyamot „Hogyan emojizzunk, hogy sikerüljön a randi?” címmel? Maga már nagyon profi ebben a témakörben. Trükkök és praktikák. Százezer forint két alkalom. Tele lenne pénzzel.
A busz már feltűnt a sarkon.
– Jön velem? – kérdeztem tőle.
– Á, inkább elmegyek ide a kávéházba – nyújtotta a kezét Géza. – Hátha szembejön velem életem szerelme.
– Üdvözlöm a kávés kislányt!
– Az sosem mosolyog. Szerintem utál ott lenni.
– Na látja. Arra hajtson rá!
– Van pasija – legyintett a Géza.
– Tartson ki! – veregettem meg a vállát. – Az igazság magánál van.
Azzal felszálltam a buszra.
Remélem, egy darabig nem találkozunk. Majd bőven elég lesz akkor, ha a gyerekneveléssel kapcsolatban kéri ki a tanácsaimat. Addig nyugalmat szeretnék.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.