1.
„Kedves barátom!!! Köszönöm, hogy nagyon invitáltál a felolvasóestedre, ám sajnos körülményeimre tekintettel mégsem tudtam formálisan jelen lenni, de meg tudom magyarázni… mert mi tulajdonképpen már elindultunk volna, már a küszöbön álltunk, lakásom nyelve hegyén, sőt, aztán úton is voltunk, már a Pontycomb utcánál jártunk, amikor a második feleségem volt férje pont akkor hívta fel a nejemet, amikor az a bolgár taxisofőrrel kiabált németül a szlovén nagykövetség előtt, de kisvártatva kiderült, hogy valójában velem kiabált a szomszéd előtt magyarul, és ezzel elment az idő. De a telefonos rész igaz, és a volt férje felhúzta valamivel, amit rajtam vezetett le, és mire ez az egész véget ért, már elmúlt este tíz, így hiába mentünk volna, hát mérgesen hazafelé vettük az irányt, vagy az is lehet, hogy végig otthon voltunk… de lélekben ott voltam az esteden… sok sikert!!!”
2.
„Tudom, hogy hihetetlen, de én el akartam menni a felolvasóestedre, csak vidékről jött fel a nagybátyám öccse, a Károlyka, és lefoglalt, plusz elnéztem a dátumot is: te 2022. májust írtál, és én meg valamiért azt hittem, hogy még csak 2021 májusa van, amire amúgy simán ráértem volna, de most a reális 2022-ben egyáltalán nem, részben a Károlyka miatt. Tudod, kronosz-misztázisom van régóta… időzavarban szenvedek! Nem mehetek el minden felolvasóestre, maximum 2021 környékén, akkor ráérek. Meg a Károlyka különben is gyűlöli a felolvasóesteket… kiborul és nyugtalanná lesz olyankor. A barátnőm pedig, aki csak 2023 óta a barátnőm, meg mindenkivel flörtöl, és tudod, én nem maximálhatom neki, hogy kivel és meddig mehet el. Mi nagyon különböző emberek vagyunk, másban is, és hogy így hosszú távon működni fog-e, illetve mi lesz majd később a gond, azt korai még találgatni. Azt tudom, hogy neki érzelmi biztonságot nyújtok, mégsem becsül meg. Szarik a házimunkára. A saját lakásában is. De ha ő ezt a szabadságot megengedi magának, akkor én is megtehetném. Amikor ezeket felhozom neki, olyankor hozzám bújik és nevetgél, hogy ugyan már, ne csináljam… Egy biztos, a férfi-nő barátságra rossz hatással van a pia, és csak egy laza este kell, hogy az ítélőképessége csökkenjen. De amikor vasárnap felhívott azzal, hogy van egy autentikus pánsípja, és hozná hozzám, mondtam, hogy nem kérem, ne hozza, ennek ellenére elhozta, mert mindegy, hogy én mit mondok. Szerintem a közös jövőnkben én nem szerepelek. Na, szóval, érted… ez van. De nem is kell nekem felolvasni, elolvasom esküszöm, küldd át vájberen.”
3.
„Hát…Azért nem mentem el a felolvasóestedre, mert te se jöttél el az enyémre – lehet, hogy azért nem, mert nem is hívtalak, lehet, hogy azért, mert nem is írtam soha semmit, amit fel lehetne olvasni bárhol is. Lehet, hogy azért, mert jó ideje a meghívód volt az egyetlen dolog, amit hallottam felőled. Ölel: apád.”
4.
„Egyrészt azért nem mentem el a felolvasóestedre, mert nem kaptam meg a meghívódat! A Gmail miatt. Késleltette! Vagyis megkaptam, de csak később, tehát most, és utólagosan akartam elindulni, szóval elindultam volna még így késve is, hogy legalább a legvégére odaérjek, vagy a vége hűlt helyére, mindegy, de közbejött a wifi is… amiatt sem tudtam, mert gyenge volt a jel, és ráadásul pont frissített a win10 is, ami miatt többször újraindult a gép, nem akartam úgy hagyni, meg akartam várni a végét, hogy leszedjek egy torrentet… mindegy… aztán már fél lábbal kint voltam az ajtón, amikor kiderült, hogy már csak fél órát kell seedelnem a torrentet, és gondoltam, megvárom, hogy ki tudjam kapcsolni a gépet, de valami miatt három óra lett belőle, és nem akartam megszakítani a feltöltést, mert prioritási pontokat veszíthetek. Na, most minderre megkérhettem volna a szomszédomat is, de sajnos nincsen, ha lenne, sem lennék vele jóban, mert nem vagyok olyan, tudod, az a »Jó reggelt, szomszéd, hogyityeg« típus.”
5.
„Nem azt mondom, hogy azért nem mentem el az estedre, mert fikarcnyit sem érdekel, de akkor éppen egy kihagyhatatlan árverésen tartózkodtam a Falk Miksában, ugyanis csak akkor licitálhattam álmaim ezüstveretes art deco limitált ármintyorkájára, 1919-ből, ami régi vágyam, már megvolt otthon a helye, és sikerült is megszereznem, majd egyszer gyere és nézd meg. Bár a környéken voltam, és beugorhattam volna, de egy 300×600-as ármintyorkával a kezemben nem akartam… és ha valaki ráül? Vagy leissza…? Különben meg a cipeléstől kiújult a fitymaszűkületem, és el kellett rohannom az ügyeletre, de nem volt bent a doktor Klínhoffer doktor úr, de rácsörögtem, és mondta, hogy korábban ment el, mert szólt a neje, hogy beszorult a kéménybe egy mormota, és ott oszlik, pedig másnapra vendégeket várnak… de szerintem hazudott, mert Hidegkúton nem is őshonos a mormota, vagy nem hiszem, hogy az…. na persze az is lehet, hogy valaki odavitte, és betömte a kéményükbe… vagy valami privát állatgyűjteményből meglépett az állat. Mellesleg a mormoták alattomosak, sosem tudni, mire készülnek épp, vagy mire gondolnak. Irtózom tőlük, legalább annyira, mint a bohócoktól, a búvárszivattyúktól, a pintyektől, a farmerdzsekitől, a jéghegyektől, a gémeskúttól, a régi kesztyűbáboktól, a furcsa sapkáktól, a dísztököktől… meg a felolvasóestektől.”
A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.