A legrosszabb a pálinkafőzésben az, hogy két héttel előtte az asszony már elkezd zsumutolni. Hogy emlékszel-e, tavaly hogy jártál, nekem kellett hazahoznom. Hiába is mondanád, hogy te aztán semmire sem, az csak olaj lenne a tűzre, s újabb szemrehányási hullámot indítana el. Inkább hallgatsz, hátha véget ér a vihar.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.
S ha már ott vannak a főzdében, azt azért mégsem lehet elvárni, hogy üljenek, mint a szentek. A pálinkát meg kell kóstolni, ízlelgetni kell, össze kell vetni az előző főzéssel. S amúgy is, inni kell, hogy az ember felejtsen, például a főzést megelőző két rettenetes hetet.
Hajnal felé az ember arra eszmél, hogy részeg, ez a legveszedelmesebb pillanat. Van, aki ilyenkor elbúsulja magát (merthogy az asszony otthon leharapja a fejét), s bánatában elkezd inni. Mások megijednek, felidézik magukban az asszony laskasirítős képzetét, és rémületükben megisszák azt a két pohár pálinkát, ami beteszi az ajtót. Újra mások ilyenkor felturálják magukat, hogy bezzeg ők megmutatják, ki az úr a háznál, s e Zrínyi Miklós-os kirohanáshoz bátorságot gyűjteni felhajtanak még két kupicával – ezzel nekik is annyi.
Reggel a főzdés telefonál az asszonynak (a számot mindig gondosan előre elkéri), hogy jöhet a pálinkáért és az uráért, s a pénzről se feledkezzen meg, mert ki tudja, a férj nem veszítette-e el valahol az éjszaka, amilyen állapotban volt.
Megjön az asszony, villámokat szór szemével a főzdésre (emiatt sokan lemondanak szakmájukról, lassan nehezebb a főzdeiskolába jelentkezőt találni, mint a katolikus szemináriumba), fizet, mint a katonatiszt, a pálinkát bedobja az üléstérbe s férjét a csomagtartóba, majd elhúz, csak úgy porzik az út.
Otthon következik aztán a hurrikánok hurrikánja, ami csak két hét után kezd csitulni, de egyesek esetében akár hónapokig is eltart.
S még mondják, hogy a férfiak kedvtelésből járnak pálinkafőzni…
Nincs a szoknyapecér pálinkafőzdésnél utálatosabb ember a világon. Ő nem lop vagy csal, hanem egyszerűen az emberi gyengeséget használja ki. Ugyebár, a főzés beindítása előtt kér egy biztonsági telefonszámot, ha véletlenül kidőlne a kliens, legyen kit felhívni reggel. A mit sem sejtő férj (de vajon az-e? a végére kiderül) megadja az asszony számát, merthogy neki esküdött sírig tartó támogatást, az asszony pedig viszont.
Másnap reggel a főzdés már dörzsöli a kezét, s hívja az asszonykát, hogy ne, ez és ez történt, el tudna-e jönni az uráért s a pálinkáért (s a pénzről se feledkezzen meg, mert ki tudja, a férj nem veszítette-e el valahol az éjszaka, amilyen állapotban volt).
Nemsokára villámló szemekkel megjelenik az asszonyka, s már dobná is be a pálinkát az utastérbe és férjét a csomagtartóba, mikor a főzdés sóhajtva megjegyzi, hogy sok ilyent látott már életében, ezeken már az Isten sem segít, s milyen szerencse, hogy ő absztinens életmódot folytat kora gyermeksége óta.
Az asszonyka ilyenkor felkapja a fejét, elgondolkodik, milyen jó lenne egy absztinens férj, haragja lassan kezd megengedni. Megkérdi, hogyan és mint lett a főzdés absztinens, az csak legyint, s elmond egy olyan hajmeresztő történetet, amit csak egy részeg disznó tulajdonosa tud elhinni, és csakis abban a pillanatban. (E történetet a főzdés mindig helyben improvizálja, úgyhogy most nem is próbáljuk visszaadni.)
Szó szót követ, milyen józan és helyénvaló ember, állapítja meg az asszonyka, s megfogan benne az irtózatos bosszú gondolata. Ha tük münköt, akkor münk es tüktököt – fogalmazza meg az egész asszonyi nem nevében, majd kacér pillantást vet a főzdés irányába (aki facér, vagy legalábbis annak mondja magát). Csak ennyi kell neki, s már viszi is az asszonykát a főzde melletti titkos szobába (bezzeg ezt ki tudta alakítani, de arra nem gondolt volna, hogy a fáradt klienseknek szállodai szolgáltatást indítson be). Megtörténik az elkerülhetetlen, az asszonyka utána hazafuvarozza a pálinkát az utastérben, a csomagtartóban pedig az urát.
Ami otthon következik, az a hurrikánok hurrikánjának a hurrikánja, az asszonyka a szokásos szemrehányások mellett még különösen indulatos is, lévén, hogy egyrészt lelkiismeret-furdalása van, másrészt az is megfordul a fejében, hogy az absztinens főzdés bizony sokkal jobb parti lenne.
Na, ha ekkor eléggé jól sakkozik a férj, sikerül az asszonyt a főzdésre tukmálnia.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.