A legrosszabb a pálinkafőzésben az, hogy két héttel előtte az asszony már elkezd zsumutolni. Hogy emlékszel-e, tavaly hogy jártál, nekem kellett hazahoznom. Hiába is mondanád, hogy te aztán semmire sem, az csak olaj lenne a tűzre, s újabb szemrehányási hullámot indítana el. Inkább hallgatsz, hátha véget ér a vihar.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.
S ha már ott vannak a főzdében, azt azért mégsem lehet elvárni, hogy üljenek, mint a szentek. A pálinkát meg kell kóstolni, ízlelgetni kell, össze kell vetni az előző főzéssel. S amúgy is, inni kell, hogy az ember felejtsen, például a főzést megelőző két rettenetes hetet.
Hajnal felé az ember arra eszmél, hogy részeg, ez a legveszedelmesebb pillanat. Van, aki ilyenkor elbúsulja magát (merthogy az asszony otthon leharapja a fejét), s bánatában elkezd inni. Mások megijednek, felidézik magukban az asszony laskasirítős képzetét, és rémületükben megisszák azt a két pohár pálinkát, ami beteszi az ajtót. Újra mások ilyenkor felturálják magukat, hogy bezzeg ők megmutatják, ki az úr a háznál, s e Zrínyi Miklós-os kirohanáshoz bátorságot gyűjteni felhajtanak még két kupicával – ezzel nekik is annyi.
Reggel a főzdés telefonál az asszonynak (a számot mindig gondosan előre elkéri), hogy jöhet a pálinkáért és az uráért, s a pénzről se feledkezzen meg, mert ki tudja, a férj nem veszítette-e el valahol az éjszaka, amilyen állapotban volt.
Megjön az asszony, villámokat szór szemével a főzdésre (emiatt sokan lemondanak szakmájukról, lassan nehezebb a főzdeiskolába jelentkezőt találni, mint a katolikus szemináriumba), fizet, mint a katonatiszt, a pálinkát bedobja az üléstérbe s férjét a csomagtartóba, majd elhúz, csak úgy porzik az út.
Otthon következik aztán a hurrikánok hurrikánja, ami csak két hét után kezd csitulni, de egyesek esetében akár hónapokig is eltart.
S még mondják, hogy a férfiak kedvtelésből járnak pálinkafőzni…
Nincs a szoknyapecér pálinkafőzdésnél utálatosabb ember a világon. Ő nem lop vagy csal, hanem egyszerűen az emberi gyengeséget használja ki. Ugyebár, a főzés beindítása előtt kér egy biztonsági telefonszámot, ha véletlenül kidőlne a kliens, legyen kit felhívni reggel. A mit sem sejtő férj (de vajon az-e? a végére kiderül) megadja az asszony számát, merthogy neki esküdött sírig tartó támogatást, az asszony pedig viszont.
Másnap reggel a főzdés már dörzsöli a kezét, s hívja az asszonykát, hogy ne, ez és ez történt, el tudna-e jönni az uráért s a pálinkáért (s a pénzről se feledkezzen meg, mert ki tudja, a férj nem veszítette-e el valahol az éjszaka, amilyen állapotban volt).
Nemsokára villámló szemekkel megjelenik az asszonyka, s már dobná is be a pálinkát az utastérbe és férjét a csomagtartóba, mikor a főzdés sóhajtva megjegyzi, hogy sok ilyent látott már életében, ezeken már az Isten sem segít, s milyen szerencse, hogy ő absztinens életmódot folytat kora gyermeksége óta.
Az asszonyka ilyenkor felkapja a fejét, elgondolkodik, milyen jó lenne egy absztinens férj, haragja lassan kezd megengedni. Megkérdi, hogyan és mint lett a főzdés absztinens, az csak legyint, s elmond egy olyan hajmeresztő történetet, amit csak egy részeg disznó tulajdonosa tud elhinni, és csakis abban a pillanatban. (E történetet a főzdés mindig helyben improvizálja, úgyhogy most nem is próbáljuk visszaadni.)
Szó szót követ, milyen józan és helyénvaló ember, állapítja meg az asszonyka, s megfogan benne az irtózatos bosszú gondolata. Ha tük münköt, akkor münk es tüktököt – fogalmazza meg az egész asszonyi nem nevében, majd kacér pillantást vet a főzdés irányába (aki facér, vagy legalábbis annak mondja magát). Csak ennyi kell neki, s már viszi is az asszonykát a főzde melletti titkos szobába (bezzeg ezt ki tudta alakítani, de arra nem gondolt volna, hogy a fáradt klienseknek szállodai szolgáltatást indítson be). Megtörténik az elkerülhetetlen, az asszonyka utána hazafuvarozza a pálinkát az utastérben, a csomagtartóban pedig az urát.
Ami otthon következik, az a hurrikánok hurrikánjának a hurrikánja, az asszonyka a szokásos szemrehányások mellett még különösen indulatos is, lévén, hogy egyrészt lelkiismeret-furdalása van, másrészt az is megfordul a fejében, hogy az absztinens főzdés bizony sokkal jobb parti lenne.
Na, ha ekkor eléggé jól sakkozik a férj, sikerül az asszonyt a főzdésre tukmálnia.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó.
A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.
Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket.