A legrosszabb a pálinkafőzésben az, hogy két héttel előtte az asszony már elkezd zsumutolni. Hogy emlékszel-e, tavaly hogy jártál, nekem kellett hazahoznom. Hiába is mondanád, hogy te aztán semmire sem, az csak olaj lenne a tűzre, s újabb szemrehányási hullámot indítana el. Inkább hallgatsz, hátha véget ér a vihar.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.
S ha már ott vannak a főzdében, azt azért mégsem lehet elvárni, hogy üljenek, mint a szentek. A pálinkát meg kell kóstolni, ízlelgetni kell, össze kell vetni az előző főzéssel. S amúgy is, inni kell, hogy az ember felejtsen, például a főzést megelőző két rettenetes hetet.
Hajnal felé az ember arra eszmél, hogy részeg, ez a legveszedelmesebb pillanat. Van, aki ilyenkor elbúsulja magát (merthogy az asszony otthon leharapja a fejét), s bánatában elkezd inni. Mások megijednek, felidézik magukban az asszony laskasirítős képzetét, és rémületükben megisszák azt a két pohár pálinkát, ami beteszi az ajtót. Újra mások ilyenkor felturálják magukat, hogy bezzeg ők megmutatják, ki az úr a háznál, s e Zrínyi Miklós-os kirohanáshoz bátorságot gyűjteni felhajtanak még két kupicával – ezzel nekik is annyi.
Reggel a főzdés telefonál az asszonynak (a számot mindig gondosan előre elkéri), hogy jöhet a pálinkáért és az uráért, s a pénzről se feledkezzen meg, mert ki tudja, a férj nem veszítette-e el valahol az éjszaka, amilyen állapotban volt.
Megjön az asszony, villámokat szór szemével a főzdésre (emiatt sokan lemondanak szakmájukról, lassan nehezebb a főzdeiskolába jelentkezőt találni, mint a katolikus szemináriumba), fizet, mint a katonatiszt, a pálinkát bedobja az üléstérbe s férjét a csomagtartóba, majd elhúz, csak úgy porzik az út.
Otthon következik aztán a hurrikánok hurrikánja, ami csak két hét után kezd csitulni, de egyesek esetében akár hónapokig is eltart.
S még mondják, hogy a férfiak kedvtelésből járnak pálinkafőzni…
Nincs a szoknyapecér pálinkafőzdésnél utálatosabb ember a világon. Ő nem lop vagy csal, hanem egyszerűen az emberi gyengeséget használja ki. Ugyebár, a főzés beindítása előtt kér egy biztonsági telefonszámot, ha véletlenül kidőlne a kliens, legyen kit felhívni reggel. A mit sem sejtő férj (de vajon az-e? a végére kiderül) megadja az asszony számát, merthogy neki esküdött sírig tartó támogatást, az asszony pedig viszont.
Másnap reggel a főzdés már dörzsöli a kezét, s hívja az asszonykát, hogy ne, ez és ez történt, el tudna-e jönni az uráért s a pálinkáért (s a pénzről se feledkezzen meg, mert ki tudja, a férj nem veszítette-e el valahol az éjszaka, amilyen állapotban volt).
Nemsokára villámló szemekkel megjelenik az asszonyka, s már dobná is be a pálinkát az utastérbe és férjét a csomagtartóba, mikor a főzdés sóhajtva megjegyzi, hogy sok ilyent látott már életében, ezeken már az Isten sem segít, s milyen szerencse, hogy ő absztinens életmódot folytat kora gyermeksége óta.
Az asszonyka ilyenkor felkapja a fejét, elgondolkodik, milyen jó lenne egy absztinens férj, haragja lassan kezd megengedni. Megkérdi, hogyan és mint lett a főzdés absztinens, az csak legyint, s elmond egy olyan hajmeresztő történetet, amit csak egy részeg disznó tulajdonosa tud elhinni, és csakis abban a pillanatban. (E történetet a főzdés mindig helyben improvizálja, úgyhogy most nem is próbáljuk visszaadni.)
Szó szót követ, milyen józan és helyénvaló ember, állapítja meg az asszonyka, s megfogan benne az irtózatos bosszú gondolata. Ha tük münköt, akkor münk es tüktököt – fogalmazza meg az egész asszonyi nem nevében, majd kacér pillantást vet a főzdés irányába (aki facér, vagy legalábbis annak mondja magát). Csak ennyi kell neki, s már viszi is az asszonykát a főzde melletti titkos szobába (bezzeg ezt ki tudta alakítani, de arra nem gondolt volna, hogy a fáradt klienseknek szállodai szolgáltatást indítson be). Megtörténik az elkerülhetetlen, az asszonyka utána hazafuvarozza a pálinkát az utastérben, a csomagtartóban pedig az urát.
Ami otthon következik, az a hurrikánok hurrikánjának a hurrikánja, az asszonyka a szokásos szemrehányások mellett még különösen indulatos is, lévén, hogy egyrészt lelkiismeret-furdalása van, másrészt az is megfordul a fejében, hogy az absztinens főzdés bizony sokkal jobb parti lenne.
Na, ha ekkor eléggé jól sakkozik a férj, sikerül az asszonyt a főzdésre tukmálnia.
Napjainkban a szárnyas idő hótalan januári táj felett repül. A régi telek mégis havas emlékekkel telítődtek. Csupa olyan dologgal, ami sok esetben sorsfordító volt százhetvenöt, száz vagy éppen nyolcvan esztendeje. A személyes kötődést pedig azok a beszámolók jelentik, melyeknek ekkor-akkor fültanúja lehettem. Azt is mondhatnám, hogy családunk férfi tagjai mindig a nagy háborúk árnyékában éltek. Elmentek, mert behívták őket, mert vitték őket virágos-pántlikás vonatokon, mert azt tanulták otthon és iskolában, hogy a haza mindenekelőtt.
Sanyi csökönyösen hallgatott. Már a piacról tartottak hazafelé, de még mindig nem szólt semmit.
– Miért csinálod ezt velem? – motyogta Balogh Sándorné, vagy ahogyan a faluban mindenki hívta, Icuka. Erősen szuszogott, sovány karján kidagadtak az inak, miközben erejét megfeszítve tolta a kerékpárt a rajta himbálózó tömött bevásárlókossárral. A vállán csíkos polipropilén szatyrot egyensúlyozott, a táska füle mély barázdát vágott csontos vállába.
A délután nagy részében az óvó nénik kiültek egy üvegablakos szobába, ahonnan ránk láttak, de nem törődtek velünk. Csak cigarettáztak, és néha bekopogtak, ha nagyon zajongtunk. Olyannak láttam őket, akiket semmi más nem érdekelt, mint a cigaretta. Mintha füstkarikákba burkolózott volna a világ, és a füstfelhők mögül acsarkodott volna a két óvónő.
Kitti aztán másik általános iskolába ment, néha láttam a lakótelepen. Más barátnői lettek, ahogyan nekem is. Hat évvel később egy nap csengettek. Kitti apukája állt az ajtóban.
A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.