Nem kell lebecsülni egy mesterség hatását életünkre, ha jól eltaláljuk, legbelsőbb lényünket fejezi ki. Rejtő Jenőnek vannak olyan alakjai, akik mindent szakmájukon keresztül látnak, például Mr. Bradford, A szőke ciklon úriszabója így summázza létfilozófiáját: „Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” A tizennégy karátos autó kivénhedt oroszlánja, Wendriner úr szerint „nincs szebb, mint öreg artistának lenni. Ismertem Olmützben egy »Halálkerék« nevű Glatsch Ödönt, aki két mankóval és három selyempincsivel bejárt a Rathaus Kellerbe, mert lezuhant a trapézról. És boldog volt, pedig nap mint nap veszekedett vele a felesége...”
A minap elmentem a Kivénhedt Focisták Találkozójára, melyen több generáció tagjai jelentek meg, a nyolcvanévesektől a kora negyvenesekig. Mindenki elmondta, mikor és mit játszott a csapatban (nem egyébért, de nem biztos, hogy egymást felismernénk), és most mivel foglalkozik. Az egyik a hetvenes évek elején volt csatár, és most harangozóskodik. A másik a hetvenes évek végén volt hátvéd, és éppen kapuskodik. És így tovább, van, aki tanárkodik, egy másik szabóskodik, a következő egyszerűen bellérkedik (csencsel), munkáskodik vagy nyugdíjaskodik. Merthogy egy focista mindig is focista marad, minden egyéb, amivel élete során foglalkoznia kell, csak olyan kontárkodás, amivel a pénzét szerzi meg.
Mire rám került a sor, egy kissé meg is szégyelltem, hogy bizony nekem nagyon tetszik a mesterségem. Ezért mondom, nyolcvanas évek közepe, jobbhátvéd, és jelenleg íróskodom. Szerencsére rám is pontosan olyan részvéttel néztek, mint arra, aki a boltban eladóskodik. Igen, bólogattak, nehéz az élet, mire nem kényszeríti az embert. Én pedig hálás voltam, mert a focista mindig is focista marad, bárhová vetné a sors.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.