Kedves Magácska!
Én magácskát okos embernek ismertem, minek kell mindenféle pszeudo-irodalmi irányzattal, transzközéppel kavarnia a szart? Hát nem költők vagyunk mind, jók, rosszak, patetikusak vagy posztmodernek? Magácska okos ember, jó költő, inkább jöjjön, adok magának egy fizetős állást, s aztán meglátja, kinyílik minden kapu.
Kedves Magácska!
Én magácskát okos embernek ismertem, minek kell a csángókkal foglalkoznia? Azoknak már úgyis kámpec, ha sokat bezgeti őket, még azt fogják hinni, hogy nekik is járnak az emberi jogok, az anyanyelv oktatása. De mi ezt nem tudjuk megadni nekik, nem érti?! Mi ehhez kicsik vagyunk! Minek akkor felheccelni őket? Jöjjön inkább hozzám, nálam a cégnél mindig van hely az ilyen célratörő embereknek.
Kedves Magácska!
Én magácskát okos embernek ismertem, mit foglalkozik olyasmivel, amiről már egyszer megállapították, hogy hamis. Milyen is lenne a todomány, ha mindig a forrásokhoz nyúlnánk, s azokat kezdenénk elemezni?! Hát nem lehet örökké visszamenni a világ teremtéséig, az istenért! Azokat már egyszer megnézték valakik, és megállapítottak valamit. Ajánlom magácskának, ne mind foglalkozzon a székelyek történelmével, mert ez lassan már székelykedés lesz, s magácska megütheti a bokáját!
Kedves Magácska!
Én magácskát okos és alapos embernek ismertem. Ezt a témát már réges-régen lezárták a délibábosan kikapart barguzini zsidó női csontvázzal. Ne terjeszszen téveszméket, ez méltatlan magácskához. Inkább olvassa el Illyés Petőfi jét. És fogadja el az MTA értékelését. Mi történne a világgal, ha mindent újra és újra elővennénk? Mikor lenne időnk előre menni? Mit gondol, mindenki azt kutat, amit akar? Hát nem: tanulja meg egyszer végre, a jó todós az, aki azt kutat, amit szabad! Az ember szabad, tehát azt tesz, amit szabad!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.
Feltételezem, hogy anyja szomorúan, apja mérgesen mondogatta Lisnyi Móricnak, hagyjon fel a dologgal. Ő azonban egy álomért nemcsak a családi fészket, de a jogi és a közgazdasági egyetemet is otthagyta, mindkettőt még az első vizsgaidőszak előtt. És most itt ül a sarki presszóban, annak is a legsarkában, ahonnan az egyik ablakon át a márkaboltokkal teli rendezett, tiszta sugárútra, a másikon meg a szutykos, hófoltos sikátor bejáratára lát. Most végre van egy pályázat, amelyre benevezhet, jó eséllyel nyerhet is.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.