Az előbb még itt volt, meresztette az Úr a szemét hitetlenkedve az űrbe. Aztán, megunva a hiábavaló keresgélést, hívta a szolgálatos angyalt.
– Hova tűnt a földgolyó? – förmedt a mennyei alkalmazottra. A Világegyetem összes égiteste közül ez az aprócska bolygó állt legközelebb a szívéhez. Igazi remekmű. Made in Heaven. Ahányszor csak tervezőasztala mögül fölemelte a tekintetét, gyönyörködve szemlélte, mint forog fénylőn a végtelenben. Nem bírt betelni vizei ragyogásával, kontinensei pazar színeivel. Most azonban csak egy sötét foltot látott a helyén.
– Ott van most is, ahova te helyezted, Uram – jelentette az angyal. – Az a sötét folt a Föld…
– Te ittál?! – méregette az Úr a szárnyas tisztviselőt gyanakodva.
– Szolgálatban sosem iszom, Uram – rázta meg a szárnyát az angyal. – Az ott tényleg a Föld, csak éppen feketére festették.
– Tessék?! – hökkent meg az Úr. Utoljára akkor lepődött meg így, amikor az a link Lucifer kétségbe vonta isteni kreativitását. – Mi az, hogy feketére festették?! Kik merészeltek belekontárkodni a Teremtésbe?! – dörgött a hangja, miként az a Nagy Könyvben meg van írva.
– Az emberek – mondta az angyal flegmán.
– Ki adott rá engedélyt? – meredt rá villámló tekintettel az Úr. – A Föld nem holmi külvárosi házfal, hogy grafitival bemázolják.
– Te, Uram. Hát nem emlékszel?! Te ruháztad föl szabad akarattal az embereket.
– Ilyen méretű beavatkozásra azért mégsem gondoltam – vakarta meg a fejét zavartan az Úr. – Halljam, hogy történhetett!
– A fekete emberek öntudatra ébredésével kezdődött – mesélte az angyal. – Sérelmeik számbavétele után ledöntötték a fehér felfedezők, államférfiak és hadvezérek szobrait. Betiltották a nekik nem tetsző művészi alkotásokat. A történelem átírása után a fehér színt is indexre vágták.
– Nahát, feketelistára került a fehér szín is – mosolyodott el önkéntelenül az Úr.
– Mi ebben a vicces? – értetlenkedett az angyal.
– Hogyhogy mi? A nyelvi komikum. Úgy látszik, kifelejtettem belőled a humorérzéket – ráncolta boltozatos homlokát bosszúsan az Úr.
– Végezetül pedig befújták fekete festékkel az egész Földet – fejezte be jelentését komoran az angyal.
– Protest produkciónak nem rossz, de azért mégsem maradhat így a földgolyó – összegezte az Úr a hallottakat.
– Miért nem, Uram? – emelte föl a hangját az angyal.
– Mert színesben sokkal szebb a világ – vonta össze bozontos szemöldökét az Úr. – Az emberiséget is többféle színben és színárnyalatban teremtettem. Még csak az hiányzik, hogy a fehérek túlkapásai után most a feketék is ugyanezt tegyék!
– Márpedig Te eredetileg feketének teremtetted az emberiséget, Uram, csak közben egy része sajnálatos módon színt váltott – vágott a szavába az angyal ingerülten. – Ádámot földből formáltad, a föld pedig tudomásom szerint fekete.
– A föld porából – javította ki az Úr. – Egy égi alkalmazottól elvárom, hogy pontosan idézze a Szentírást.
– Az mindegy – legyintett bosszúsan az angyal. A lényeg az, hogy itt fent is véget vessünk a diszkriminációnak. Haladó szellemiségű kollegáimmal úgy gondoljuk, hogy túlságosan is sok a fehér szent a feketék rovására.
Jeladására az ajtó kitárult. Fekete szentek számítanak feliratú táblákkal felvilágosult angyalok vonultak be az Úr irodájába.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.