Szentmártoni János: Könyv és diófa

2020. augusztus 05., 05:49
Kuti Dénes: Fények és árnyak (olaj, vászon, 140 × 190 cm, 1995)

Nemzedékünk egyik legnagyobbja, Térey János, aki nemrég egészen váratlanul hagyott itt minket 48 évesen, egyszer azt vallotta egy interjúban, hogy előbb-utóbb minden eltűnik, elkopik, megsemmisül: otthonainkat majd mások lakják, ruháink elvásnak, testünk elbomlik a földben, amelyből vétetett – ami megmarad: azok a könyvek. Nem lehet vele nem egyetérteni. Közhely, hogy a költő, az író addig él, ameddig olvassák. Kérdés, hogy meddig lesz értő olvasó, akinek mindig az a könyv hullik alá polcáról, amelyikre épp szüksége van, hogy válaszokat keressen gyötrő kérdéseire, vagy legalább hasonló kérdésekre leljen benne, amilyenek őt is izgatják, így nem érzi magát olyan egyedül. Kérdés persze az is, hogy lesznek-e polcok az otthonokban, hiszen ma már szinte minden elérhető, letölthető, elolvasható az interneten és különböző adathordozókon. Az ember minek küzdjön egyre reménytelenebbül a feltartóztathatatlanul gyűlő könyvek tömegével? Nem beszélve arról, milyen meddő érzés költözéskor a könyvek dobozolása, cipelése, új helyük kialakítása, mert jól tudjuk, egy élet kevés ahhoz, hogy mind elolvassuk, amit bespájzoltunk magunknak szellemi táplálékul ínséges vagy épp nyugalmas időkre.

Kamaszkoromban faltam a könyveket, mert általuk nyílt meg előttem a világ, amelynek meghódítására készültem magam is. Később már csak azt olvastam el, amely épp a vizsgáimhoz kellett, szerkesztő éveimben pedig azokat, melyeket kiadóm megjelentetni kívánt. Szégyellem, de amióta elnök vagyok, s mellette számos közösségi feladatot vállaltam, hogy segítsem a könyvek íróinak boldogulását, alig van időm olvasni. Egyszerre négy-öt megkezdett könyv vár rám rendszerint a lakás különböző pontjain (ablakpárkányon, éjjeliszekrényen, konyhapulton…), de esténként pár oldal után már csukódik is a szemem, leragasztja a kimerültség enyve. Mégis megnyugtató, hogy tudom, mikor melyikben hol tartok épp, hogy egyáltalán ott vannak körülöttem, bármikor beléjük lapozhatok, megszagolhatom őket…

Amikor még fogalmam sem volt arról, hol fogok élni, hol tudok majd gyökeret ereszteni, hogy ne folyton a nővéreimnek kelljen anyáskodniuk fölöttem, hol lesz majd otthonom, amit már nem csupán halottaim kísértetei népesítenek be – egy diófáról álmodoztam. Árnyat adó, széles lombja alá majd letelepszem, és Tolsztojt olvasok a lenge szélben és madárcsicsergésben. Úgy tűnik, amire az ember nagyon vágyik, azt eléri egyszer, sokszor nem is tud róla, de önkéntelenül is úgy alakítja sorsát, hogy a vágya valósággá váljon. Nekem legalábbis hál’ istennek megadatott. Amikor a házat hosszas keresgélés után kiválasztottam, nem hittem a szememnek: egy óriási, gyönyörű diófa ragyogott a hátsó kertben méltóságteljesen. A fa és a szék tehát már adott, könyvem is van pár ezer. Már csupán a negyedik elem hiányzik: az idő. Mostantól hát nincs más dolgom, legalábbis az eddigi gyakorlatból kiindulva, mint hogy elkezdjek nagyon vágyni az időre. Hogy olykor önfeledten ücsöröghessek végre diófám alatt egy könyvvel kezemben. Jól tudva, hogy még így is csupán a töredékét tudom majd elolvasni annak, ami bent várakozik rám a földtől plafonig nyújtózó polcokon. Addig is újabb portyákra indulok, zajlik az ünnepi könyvhét. Mindenkinek gazdag zsákmányt kívánok! Na és egy diófát!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)