Szentmártoni János: Nagyapám érintése

2020. szeptember 06., 09:46
Szőcs Miklós TUI: Élők könyve

Anyai nagyapám kiváló asztalos volt, állítólag ifjúkorában még hegedűt is faragott. Hogy miért jutott ez eszembe? Talán mert reggel elcsíptem egy, gyerekkorom híres cigányprímásaival folytatott beszélgetést a tévében. Erről beugrott nagymama folyton tüsténkedő kis alakja, és hason heverésző, cigarettafüstbe burkolódzó nagyapám, amint a Jó ebédhez szól a nóta című műsort hallgatják a régi rádión. Az öreg legendájából őrzök néhány történetet, egyszer talán meg kellene írnom őket. Például azt, hogy ez a mátrai legény úgy járt udvarolni az én tököli nagyanyámnak, hogy többször is átúszta érte a Dunát. Meg hogy egyszer beverte egy bokszoló orrát. Az én időmben persze már nem ilyen forróvérű, addigra meggörbítik szikár alakját az évek. Kurta kalapjában kis lugasát gondozza, metszegeti, szombat hajnalban ő hozza a friss kenyeret egyenesen a gyárból, s az a pompás illat a hétvége nyitányát jelenti számomra, amikor nem kell menni óvodába, a szüleimet is többet láthatom, és izgalmas kalandok várnak rám na meg a barátaimra. Olykor beültet biciklije gyerekülésébe, és útra kelünk, még a málnaszörp ízére is emlékszem, amit a kocsmában kér nekem. Pedig ezt a nővérem mesélte magáról. Lehet, hogy annyira tetszett a történet, mintha velem esett volna meg? Aztán egyre több időt tölt szobájába gubódzva, szidja a tévé bemondóit, cigarettázik, zsörtölődik nagyanyámmal, rozsdás ollóval kapargatja kislábujja kelését, amely aztán elfertőződik. De annyira, hogy először csak az ujját, később pedig az egész lábát amputálni kell. Onnantól még elviselhetetlenebb szegény, sebzett és kiszolgáltatott. Az egykori hérosz mankókra támaszkodva, foltos pizsamában ácsorog az előszoba ajtajában, és fürkészi, mi minden történik kint az udvaron. Sokszor látom még ma is őt így, amikor megidézem rokonaimat a csepeli temető lakói közül.

Huszonöt éves korom óta elég sokszor költözködtem, de bármekkora lakásba is sodort vagy kényszerített az élet, két bútort soha nem hagytam hátra. Mindkettőt nagyapám készítette. Még az ő szobájukból valók, s a hattyúmotívum, ahogy az egész egykori kollekción, nyomon követhető rajtuk. Az asztallábak a hattyúnyak szép ívelését imitálják, a fotel karfái is, melyek végén még a madár fejét is megformázta a mester. Bizonyára illúzióban ringatom magam, de úgy hiszem, hogy amikor végigsimítom a karosszék hattyúnyakát, készítője dolgos kezéig is elérzek, s így bármikor újraélhetem nagyapám érintését.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 5-i számában.)