Anyai nagyapám kiváló asztalos volt, állítólag ifjúkorában még hegedűt is faragott. Hogy miért jutott ez eszembe? Talán mert reggel elcsíptem egy, gyerekkorom híres cigányprímásaival folytatott beszélgetést a tévében. Erről beugrott nagymama folyton tüsténkedő kis alakja, és hason heverésző, cigarettafüstbe burkolódzó nagyapám, amint a Jó ebédhez szól a nóta című műsort hallgatják a régi rádión. Az öreg legendájából őrzök néhány történetet, egyszer talán meg kellene írnom őket. Például azt, hogy ez a mátrai legény úgy járt udvarolni az én tököli nagyanyámnak, hogy többször is átúszta érte a Dunát. Meg hogy egyszer beverte egy bokszoló orrát. Az én időmben persze már nem ilyen forróvérű, addigra meggörbítik szikár alakját az évek. Kurta kalapjában kis lugasát gondozza, metszegeti, szombat hajnalban ő hozza a friss kenyeret egyenesen a gyárból, s az a pompás illat a hétvége nyitányát jelenti számomra, amikor nem kell menni óvodába, a szüleimet is többet láthatom, és izgalmas kalandok várnak rám na meg a barátaimra. Olykor beültet biciklije gyerekülésébe, és útra kelünk, még a málnaszörp ízére is emlékszem, amit a kocsmában kér nekem. Pedig ezt a nővérem mesélte magáról. Lehet, hogy annyira tetszett a történet, mintha velem esett volna meg? Aztán egyre több időt tölt szobájába gubódzva, szidja a tévé bemondóit, cigarettázik, zsörtölődik nagyanyámmal, rozsdás ollóval kapargatja kislábujja kelését, amely aztán elfertőződik. De annyira, hogy először csak az ujját, később pedig az egész lábát amputálni kell. Onnantól még elviselhetetlenebb szegény, sebzett és kiszolgáltatott. Az egykori hérosz mankókra támaszkodva, foltos pizsamában ácsorog az előszoba ajtajában, és fürkészi, mi minden történik kint az udvaron. Sokszor látom még ma is őt így, amikor megidézem rokonaimat a csepeli temető lakói közül.
Huszonöt éves korom óta elég sokszor költözködtem, de bármekkora lakásba is sodort vagy kényszerített az élet, két bútort soha nem hagytam hátra. Mindkettőt nagyapám készítette. Még az ő szobájukból valók, s a hattyúmotívum, ahogy az egész egykori kollekción, nyomon követhető rajtuk. Az asztallábak a hattyúnyak szép ívelését imitálják, a fotel karfái is, melyek végén még a madár fejét is megformázta a mester. Bizonyára illúzióban ringatom magam, de úgy hiszem, hogy amikor végigsimítom a karosszék hattyúnyakát, készítője dolgos kezéig is elérzek, s így bármikor újraélhetem nagyapám érintését.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 5-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.