Anyai nagyapám kiváló asztalos volt, állítólag ifjúkorában még hegedűt is faragott. Hogy miért jutott ez eszembe? Talán mert reggel elcsíptem egy, gyerekkorom híres cigányprímásaival folytatott beszélgetést a tévében. Erről beugrott nagymama folyton tüsténkedő kis alakja, és hason heverésző, cigarettafüstbe burkolódzó nagyapám, amint a Jó ebédhez szól a nóta című műsort hallgatják a régi rádión. Az öreg legendájából őrzök néhány történetet, egyszer talán meg kellene írnom őket. Például azt, hogy ez a mátrai legény úgy járt udvarolni az én tököli nagyanyámnak, hogy többször is átúszta érte a Dunát. Meg hogy egyszer beverte egy bokszoló orrát. Az én időmben persze már nem ilyen forróvérű, addigra meggörbítik szikár alakját az évek. Kurta kalapjában kis lugasát gondozza, metszegeti, szombat hajnalban ő hozza a friss kenyeret egyenesen a gyárból, s az a pompás illat a hétvége nyitányát jelenti számomra, amikor nem kell menni óvodába, a szüleimet is többet láthatom, és izgalmas kalandok várnak rám na meg a barátaimra. Olykor beültet biciklije gyerekülésébe, és útra kelünk, még a málnaszörp ízére is emlékszem, amit a kocsmában kér nekem. Pedig ezt a nővérem mesélte magáról. Lehet, hogy annyira tetszett a történet, mintha velem esett volna meg? Aztán egyre több időt tölt szobájába gubódzva, szidja a tévé bemondóit, cigarettázik, zsörtölődik nagyanyámmal, rozsdás ollóval kapargatja kislábujja kelését, amely aztán elfertőződik. De annyira, hogy először csak az ujját, később pedig az egész lábát amputálni kell. Onnantól még elviselhetetlenebb szegény, sebzett és kiszolgáltatott. Az egykori hérosz mankókra támaszkodva, foltos pizsamában ácsorog az előszoba ajtajában, és fürkészi, mi minden történik kint az udvaron. Sokszor látom még ma is őt így, amikor megidézem rokonaimat a csepeli temető lakói közül.
Huszonöt éves korom óta elég sokszor költözködtem, de bármekkora lakásba is sodort vagy kényszerített az élet, két bútort soha nem hagytam hátra. Mindkettőt nagyapám készítette. Még az ő szobájukból valók, s a hattyúmotívum, ahogy az egész egykori kollekción, nyomon követhető rajtuk. Az asztallábak a hattyúnyak szép ívelését imitálják, a fotel karfái is, melyek végén még a madár fejét is megformázta a mester. Bizonyára illúzióban ringatom magam, de úgy hiszem, hogy amikor végigsimítom a karosszék hattyúnyakát, készítője dolgos kezéig is elérzek, s így bármikor újraélhetem nagyapám érintését.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 5-i számában.)
Nincs rajta semmi különös. Apró, vézna termet, pici bajusz az orr alatt, micisapka alól kikandikáló kajla fülek. Kék nadrág, kék felső, kitaposott cipő. És mégis. A seprű. Amivel sirr-surr, sirr-surr, sebesen sepri az utcát. Akkurátusan lendíti a cirokseprűt. Jobbra sirr, balra surr.
Az előbb még itt volt, meresztette az Úr a szemét hitetlenkedve az űrbe. Aztán, megunva a hiábavaló keresgélést, hívta a szolgálatos angyalt.
– Hova tűnt a földgolyó? – förmedt a mennyei alkalmazottra. A Világegyetem összes égiteste közül ez az aprócska bolygó állt legközelebb a szívéhez. Igazi remekmű. Made in Heaven.
Mondom, a karantén még eltelt valahogy, de mikor beköszöntött a nyár, és az undorító bennüléshez még ragacsos meleg is társult, Kovács Géza depressziós lett. Nem mintha addig nem lett volna az, de most már ő maga is mondogatni kezdte magáról. Elkeseredettebb pillanataiban egyenesen arról beszélt, hogy úgy érzi – ez az utolsó nyara.
Múlt éjjel ismét lecsóval álmodtam. Éreztem a nyelvemen málló petyhüdt paprikát, az orromba kúszó, végtelenül unalmas aromát. A torkom gyűszűnyire szorult. Percek szivárogtak szürkén. Minden irányból fojtogatott a hitchcocki tér. Majd egy pillanat kellett csak, a nyomorult falat hirtelen semmivé foszlott a számban.
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...