Szilágyi-Nagy Ildikó: Megint új év

– Az idén hol tölti a szilvesztert? – kérdezte Ani Bélától, mire Béla kissé magába süllyedt. A kérdés egyértelművé tette, hogy nem Aninál. Ani, akárcsak a karácsonyt, a szilveszteréjszakát is egyedül szerette tölteni. Béla pedig vele szerette volna.

– Úgy látszik, hogy megint a Misukára fanyalodok.

– Az a Kratancsikék fia?

– Melyik Kratancsikékra gondol, babácska?

– Mindegy is – Ani lekeverte a témát, mert reménytelennek tartotta kibogozni a falu unokatestvéreinek, testvérházasságainak és keresztszülőségeinek hálózatát. De Béla nem szerette, ha kényelmetlenségben tartja Anit, a tudatlanság pedig nyilván kényelmetlenséget okoz.

– Az a kis cingár az, amelyiknek a világvége a hobbija. Mindent tud arról, mi a teendő, ha eljön a világ végórája.

– Apokalipszis esetén már mindegy. Mind meghalunk.

– Nem, baba, maga összekeveri a világvégét az emberiség pusztulásával. Ez két külön dolog.

– Két külön szakkör?

– Pontosan. A Misuka a világvégét várja. Azt ugyan nem tudja biztosan, túl lehet-e élni, de szerinte meg lehet próbálni, gondos felkészüléssel. Először is, legyen az embernek kilencven napra való tartalék élelmiszere. A készletet tartsa folyamatosan frissen. Aztán legyen ivóvízellátása.

– Ez a nehéz!

– Például legyen kilencven napra palackos vize, vagy, még jobb, saját kútja. Ez egyben a függetlenedéshez is az első lépés. Tehát saját vízrendszer, és kell saját elektromosáram-ellátás. Például sziget üzemű napelem.

– Az még aligha van Magyarországon – mondta Ani letörve.

– De világvége bárhol lehet, nem csak Magyarországon.

– Ezek inkább kisebb krízisekre való tanácsok. Mert ugye, ha az embernek van árama, és minden sötét, nála meg villog a kivilágított karácsonyfa, rögtön rátör az utca népe, elveszik tőle a felszerelést, összevesznek rajta, az akkumulátort tönkreteszik, a gazdáját talán meg is ölik.

– Nem, babácska, mert már előbben megölték az élelmiszer és a vécépapír miatt! – helyeselt Béla, majd folytatta: – Ha nekem volna áramom, nem használnám világításra, hanem fűtésre, főzésre, mobiltelefon-töltésre. Aztán kellenek a gyógyszerek hat hónapra előre.

– Az most sem árt – fűzte hozzá Ani ápolónői rutinnal.

– Fontos, hogy a családtagok elérjék egymást, ezért végső esetre beszéljenek meg találkahelyet és időpontokat. Ha elszakadnak egymástól, így van esélyük.

– Ezt mi is megbeszélhetnénk. Mondjuk, elmegyünk a Gesztenye elé minden hétfő este. De mi van, ha távolabb sodor minket az apokalipszis?

– Arra az esetre távolabbi találkahelyet kell kitűzni. Mondjuk, találkozzunk Dubajban, a Végtelenség-toronynál minden újévkor! – javasolta Béla.

– De hogy kerüljek Dubajba, főleg, ha még világvége is van?

– Hát, ha messze kerülnénk. De lehet London is, mondjuk, a Szent Pál-székesegyház előtt minden Ádám-Éva napkor.

– Maga honnan tud ilyen pontokat?

– Voltam Dubajban.

– Minek?

– Állványoztam. Vagyis megmutattam, hogyan kell összeszerelni az állványzatot – mondta büszkén Béla. – De két hónap után hazajöttem. A reptéren a biztonsági őrök csupa nők voltak. Megmotoztak, meg le kellett vetkőznöm. Meglátták, hogy a hasamon végig ott az a nagy heg. Persze nem tudtam elmagyarázni, hogy gyerekkoromban belehasaltam a flexbe.

– Úgyse hitték volna el.

– Attól fogva nem hagytak békét nekem.

– Azt hitték, valami európai terrorista?

– Így lehetett. De mindegy is, lényeg, hogy találkahelyeket vagy üzenethagyó helyeket meg kell beszélni. Aztán kell lennie fegyvernek, amit tud is kezelni az ember.

– Úgyis elveszik – szúrta közbe lemondóan Ani.

– Azért, hogy vadásszon vele az ember. Ha nem lenne élelmiszer.

– Nem egyszerűbb vetni valamit?

– Kicsi babám, én attól félek, vetőmag sem lenne, mert itt a faluban ezek a semmirekellő ostobák felzabálnák a vetőmagot is. Még makkból sem tudnánk lisztet őrölni, mert a nyomorult idióták eltüzelnék az erdőket két hét alatt, vagy még inkább eladnák azoknak, akik el akarják tüzelni – mondta Béla, aki nem ápolt illúziókat a földijeivel kapcsolatban. Majd folytatta: – És üzemanyag is kell feltétlenül, tartalékba. Dízel, mert az eláll, a benzin nem. Tehát dízelautója legyen az embernek. Aztán van olyan eset, amikor jól jön a menedékhely. A radioaktív sugárzást 40,6 centiméter tömör tégla tartja távol, vagy 2,5 centiméter vastag acél.

– Ha már ilyen súlyos a helyzet, hogy atomcsapás van, nincs víz, étel, áram, akkor nem hiszem, hogy túl lehet élni. Vagy talán nem is érdemes.

– Én csak azokat mondom, amiket a Misukától hallottam tavaly szilveszterkor. Mindig újévre várja a világvégét.

– És ezzel a rengeteg holmival mind fel van készülve?

– Nem készül rá, nincs miből – összegezte Béla a témát, és a szájába csúsztatott egy szaloncukrot. – De arra azért futja neki, hogy kellemesen töltse a világvégét, és akár egy-két vendéget is meghívjon rá. Először is, bevásárolt a kedvenc ételeiből. Tavaly volt nála pho leves, hawaii pizza, tiramisu, profiterol, tejfölös-hagymás chips. Italokkal sem fukarkodott, ír krémlikőrös nescafé tejszínnel, valami japán zöld tea, meg rengeteg tonic.

– Ginnel?

– A Misuka nem iszik, és én sem – szögezte le Béla, majd folytatta: – Viszont további kellemességeket is házhoz rendelt. Hatra jött egy mozgó szauna, utána masszőrök, majd megvacsoráztunk, és egy sátorral, meg valami szupermeleg hálózsákokkal, amiket a Himalájára hitelesítettek, kimentünk Nadapra, az adótoronyhoz. Mert a Misuka kitapasztalta, onnan lesz a legjobb a kilátás, ha kezdődik a világvége, és nincs is a világ végén. Úgy értem, nincs messze.  Hozott kólát és szotyit, mintha meccsre mentünk volna. Aztán amikor elmaradt az apokalipszis, azt mondta, nem baj, majd jövőre legalább olyasmivel készül, amire igazán vágyik.

– Mi az, amire igazán vágyik? Maga tudja?

– Én is megkérdeztem. Ő maga sem tudta, mire vágyik igazán. Aztán amikor hazaautóztunk a kanyargós úton Berény felé, azt mondta: „Nem vágyom már semmire, csak a világvégére.”