– Az idén hol tölti a szilvesztert? – kérdezte Ani Bélától, mire Béla kissé magába süllyedt. A kérdés egyértelművé tette, hogy nem Aninál. Ani, akárcsak a karácsonyt, a szilveszteréjszakát is egyedül szerette tölteni. Béla pedig vele szerette volna.
– Úgy látszik, hogy megint a Misukára fanyalodok.
– Az a Kratancsikék fia?
– Melyik Kratancsikékra gondol, babácska?
– Mindegy is – Ani lekeverte a témát, mert reménytelennek tartotta kibogozni a falu unokatestvéreinek, testvérházasságainak és keresztszülőségeinek hálózatát. De Béla nem szerette, ha kényelmetlenségben tartja Anit, a tudatlanság pedig nyilván kényelmetlenséget okoz.
– Az a kis cingár az, amelyiknek a világvége a hobbija. Mindent tud arról, mi a teendő, ha eljön a világ végórája.
– Apokalipszis esetén már mindegy. Mind meghalunk.
– Nem, baba, maga összekeveri a világvégét az emberiség pusztulásával. Ez két külön dolog.
– Két külön szakkör?
– Pontosan. A Misuka a világvégét várja. Azt ugyan nem tudja biztosan, túl lehet-e élni, de szerinte meg lehet próbálni, gondos felkészüléssel. Először is, legyen az embernek kilencven napra való tartalék élelmiszere. A készletet tartsa folyamatosan frissen. Aztán legyen ivóvízellátása.
– Ez a nehéz!
– Például legyen kilencven napra palackos vize, vagy, még jobb, saját kútja. Ez egyben a függetlenedéshez is az első lépés. Tehát saját vízrendszer, és kell saját elektromosáram-ellátás. Például sziget üzemű napelem.
– Az még aligha van Magyarországon – mondta Ani letörve.
– De világvége bárhol lehet, nem csak Magyarországon.
– Ezek inkább kisebb krízisekre való tanácsok. Mert ugye, ha az embernek van árama, és minden sötét, nála meg villog a kivilágított karácsonyfa, rögtön rátör az utca népe, elveszik tőle a felszerelést, összevesznek rajta, az akkumulátort tönkreteszik, a gazdáját talán meg is ölik.
– Nem, babácska, mert már előbben megölték az élelmiszer és a vécépapír miatt! – helyeselt Béla, majd folytatta: – Ha nekem volna áramom, nem használnám világításra, hanem fűtésre, főzésre, mobiltelefon-töltésre. Aztán kellenek a gyógyszerek hat hónapra előre.
– Az most sem árt – fűzte hozzá Ani ápolónői rutinnal.
– Fontos, hogy a családtagok elérjék egymást, ezért végső esetre beszéljenek meg találkahelyet és időpontokat. Ha elszakadnak egymástól, így van esélyük.
– Ezt mi is megbeszélhetnénk. Mondjuk, elmegyünk a Gesztenye elé minden hétfő este. De mi van, ha távolabb sodor minket az apokalipszis?
– Arra az esetre távolabbi találkahelyet kell kitűzni. Mondjuk, találkozzunk Dubajban, a Végtelenség-toronynál minden újévkor! – javasolta Béla.
– De hogy kerüljek Dubajba, főleg, ha még világvége is van?
– Hát, ha messze kerülnénk. De lehet London is, mondjuk, a Szent Pál-székesegyház előtt minden Ádám-Éva napkor.
– Maga honnan tud ilyen pontokat?
– Voltam Dubajban.
– Minek?
– Állványoztam. Vagyis megmutattam, hogyan kell összeszerelni az állványzatot – mondta büszkén Béla. – De két hónap után hazajöttem. A reptéren a biztonsági őrök csupa nők voltak. Megmotoztak, meg le kellett vetkőznöm. Meglátták, hogy a hasamon végig ott az a nagy heg. Persze nem tudtam elmagyarázni, hogy gyerekkoromban belehasaltam a flexbe.
– Úgyse hitték volna el.
– Attól fogva nem hagytak békét nekem.
– Azt hitték, valami európai terrorista?
– Így lehetett. De mindegy is, lényeg, hogy találkahelyeket vagy üzenethagyó helyeket meg kell beszélni. Aztán kell lennie fegyvernek, amit tud is kezelni az ember.
– Úgyis elveszik – szúrta közbe lemondóan Ani.
– Azért, hogy vadásszon vele az ember. Ha nem lenne élelmiszer.
– Nem egyszerűbb vetni valamit?
– Kicsi babám, én attól félek, vetőmag sem lenne, mert itt a faluban ezek a semmirekellő ostobák felzabálnák a vetőmagot is. Még makkból sem tudnánk lisztet őrölni, mert a nyomorult idióták eltüzelnék az erdőket két hét alatt, vagy még inkább eladnák azoknak, akik el akarják tüzelni – mondta Béla, aki nem ápolt illúziókat a földijeivel kapcsolatban. Majd folytatta: – És üzemanyag is kell feltétlenül, tartalékba. Dízel, mert az eláll, a benzin nem. Tehát dízelautója legyen az embernek. Aztán van olyan eset, amikor jól jön a menedékhely. A radioaktív sugárzást 40,6 centiméter tömör tégla tartja távol, vagy 2,5 centiméter vastag acél.
– Ha már ilyen súlyos a helyzet, hogy atomcsapás van, nincs víz, étel, áram, akkor nem hiszem, hogy túl lehet élni. Vagy talán nem is érdemes.
– Én csak azokat mondom, amiket a Misukától hallottam tavaly szilveszterkor. Mindig újévre várja a világvégét.
– És ezzel a rengeteg holmival mind fel van készülve?
– Nem készül rá, nincs miből – összegezte Béla a témát, és a szájába csúsztatott egy szaloncukrot. – De arra azért futja neki, hogy kellemesen töltse a világvégét, és akár egy-két vendéget is meghívjon rá. Először is, bevásárolt a kedvenc ételeiből. Tavaly volt nála pho leves, hawaii pizza, tiramisu, profiterol, tejfölös-hagymás chips. Italokkal sem fukarkodott, ír krémlikőrös nescafé tejszínnel, valami japán zöld tea, meg rengeteg tonic.
– Ginnel?
– A Misuka nem iszik, és én sem – szögezte le Béla, majd folytatta: – Viszont további kellemességeket is házhoz rendelt. Hatra jött egy mozgó szauna, utána masszőrök, majd megvacsoráztunk, és egy sátorral, meg valami szupermeleg hálózsákokkal, amiket a Himalájára hitelesítettek, kimentünk Nadapra, az adótoronyhoz. Mert a Misuka kitapasztalta, onnan lesz a legjobb a kilátás, ha kezdődik a világvége, és nincs is a világ végén. Úgy értem, nincs messze. Hozott kólát és szotyit, mintha meccsre mentünk volna. Aztán amikor elmaradt az apokalipszis, azt mondta, nem baj, majd jövőre legalább olyasmivel készül, amire igazán vágyik.
– Mi az, amire igazán vágyik? Maga tudja?
– Én is megkérdeztem. Ő maga sem tudta, mire vágyik igazán. Aztán amikor hazaautóztunk a kanyargós úton Berény felé, azt mondta: „Nem vágyom már semmire, csak a világvégére.”
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.