Szép sorban üldögéltek az asszonyok a szögesdróton, mintha a vadvédelmi kerítésre gyöngyfüzért feszített volna az erdészet szögesdrót helyett, mert a kerítés alacsonynak bizonyult. Sokszor látták, ahogy egy-egy felajzott őz átívelt rajta, és ha már odaát volt, meg is rágcsálta a természetes újulatot. A nyúl meg amúgy is tett kárt, mert amíg kicsi, könnyedén átfér a gazdaságos vadvédelmi fonat négyszögei között. A szakmai baklövést három sor szögesdróttal orvosolták, amit alaposan megfeszítettek. Szerencse volt, mert így elbírta a termetes faiskolai asszonyokat, Anit, Bélát és Nándi bácsit.
Az asszonyok rózsafüzéréből először könyörgő ima szállt, mert csak Istenben látták a kiutat a szorult helyzetből, de aztán határozottabban adtak hangot kívánságuknak, amikor a közvetlen megoldásra rátaláltak:
– Nándi bácsi, dobja már le neki a malacot!
– Dehogyis dobom, jó lesz az otthon – vágott vissza az öreg, hóna alatt a kismalaccal. Selymes, csíkos, cirógatni való szőrzete volt a cukorfalatnak, de az öreg nem a külsőségek, hanem a gyomra rabja volt. – Levágom – toldotta meg.
A malac kétségbeesetten visított, a koca pedig elérte a kerítést, már legyezett a farkával és hörgött.
– Mind meghalunk!
– De előbb felöklel, és megrág minket.
– Megrág?
– A vaddisznó nem engedi el az áldozatát, amíg szét nem rágja! – hergelte magát és az asszonyfüzért Ani, mert erdész lánya volt, és jól tudta, hogy a magyar erdők medvéje a vaddisznó, főleg, ha malacai vannak.
– Ha malacunk lesz, akkor odébbáll magától, és akkor malacom lesz, mert a pörkölthöz malacom lesz – fűzte az öreg az egyik rossz viccet a másik még rosszabba. Imádta a szóviccet, de nem volt hozzá tehetsége.
Késésben voltak a munkákkal, azért mentek ki ilyen sokan még májusban is. Ebédszünetben figyelt fel az öreg a vaddisznóra, amit elkóboroltnak vélt, rádobta a kabátját, és elindult vele az autó felé, de a koca előrontott. Nagydarab, vagy százötven kilós, öreg disznó volt, kemény sörtéiből harcias taraj képződött a hátán. Mindannyian felnéztek az eszegetésből, ledobták a bicskákat és felsorakoztak a kerítésnél. Nándi bácsi tovább szorongatta a kabátban visítozó és fuldokló malacot, az anya pedig végképp felhergelte magát.
– El fog az menni – biztatta magát az öreg.
– Dehogy. Itt lesz mindjárt az egész konda – mutatott Béla a sűrű felé, mert a legmagasabb kerítésoszlop hegyében fészkelt, és kárörvendően nyugtázta a felmentő sereg érkezését. Leplezetlenül a vaddisznók pártján állt. – Na, tegye csak le neki a kismalacot!
– Én már nem adom föl, ha eddig kitartottam – makacskodott Nándi bácsi, de a malac kicsúszott a hóna alól, ahogy fél kézzel gesztikulált, a másik kezével meg kapaszkodott. Ösztönösen utánakapott a prédának, és egyenesen a koca lábai elé zuhant. A néhány pillanatnyi csöndet Béla törte meg:
– Nézzétek már! Most is fogja a malac lábát!
Lövés dördült, és a koca összeesett. Az egyik erdésznek épp arra volt dolga.
– Megvagy, te kis csíkos – kajánkodott Nándi bácsi a malaccal, aki erre újabb visításba kezdett, mire a koca erőre kapott. Kiderült, hogy csak megsebesült. Berohant a sűrűbe, utána a malac, utána az erdész.
– Menjen a vérén! – utasította Béla az oszlop tetejéről Nándi bácsit.
– Nem vagyok én Zrínyi Miklós – szemtelenkedett az öreg, aki büszke volt rá, hogy neki érettségije van.
Az erdész jó két óra múlva tért vissza, kezében a malaccal.
– Akkor már legalább vigye haza – nyomta Nándi bácsi kezébe.
– Nagyon szívesen – vigyorgott az öreg.
– Nincs ezen még mit enni – vágott a dolgok elébe az erdész.
Nándi bácsi diadalmasan hazaszállította a zsákmányt, és rögtön betette a saját malacai közé, szinte óránként leste gyarapodását. A vaddisznó azonban elbágyadt, és fél napig csak feküdt. Aztán csipegetett ugyan a darából, de leginkább csak szédelgett az ólban a többi, élénk malac között. Másnapra véres lett a füle és a hasa – „talán kidörzsölte magát a betonon, nem szokott hozzá”, gondolta az öreg –, harmadnapra az orrából véres hab folyt. Végül hányni kezdett, majd reggelre saját véres ürülékében, döglötten hevert.
Nándi bácsi egy nejlonszatyorba kötötte és a kukába dobta. Ezt csinálta aztán a sorban elhullott, saját malacaival is, míg csak meg nem jelent a hatósági állatorvos, aki fülest kapott valamelyik szomszédtól, hogy Nándi bácsi a kukába dobálja a sertéseit.
A hatósági állatorvos nem sokat beszélt. Mintát vett az ólban felhalmozódott ürülékből és váladékokból, táblázatokat töltögetett, elvitte a maradék két malacot. Az öreg alig mert bemenni a kocsmába, a vaddisznókaland óta tartóztatta magát, de végül nem tudott ellenállni a vigasztaló helyszín csábításának.
A Gesztenyében, ahogy az öreg belépett, a vendégek röfögni kezdtek. Miután kiélvezték a röfögést és az öreg csúfolását, csak kifaggatták a kismalacról.
– Meghótt – vallotta be kelletlenül Nándi bácsi.
– Szegény árva! – érzékenyült el Béla, aki mindig szívesen átadta magát a sírás tisztító hatásának, ha lehetőséget látott rá.
– Mi történt vele? – kérdezte Ani.
– Nem tudom. Ezt a papírt adta a Peti.
Azt írja rajt’ peracut ASP gyanúja. Nem tud ez a gyerek se semmit! Mi a fene nyavalya az, hogy peracut ASP?
Az öreg nem várt választ, mert szerinte nyilvánvaló, hogy az állatorvos mindig mindent rosszul tud és túlbonyolít. Bezzeg az ő módszere, melynek fő elve a „jó’ van az úgy”, évtizedek óta beválik. Ani azért kihasználta az alkalmat, hogy megcsillogtassa latintudását a kocsma közönsége előtt:
– Gyors lefolyású afrikai sertéspestis.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 28-i számában)
