Szép sorban üldögéltek az asszonyok a szögesdróton, mintha a vadvédelmi kerítésre gyöngyfüzért feszített volna az erdészet szögesdrót helyett, mert a kerítés alacsonynak bizonyult. Sokszor látták, ahogy egy-egy felajzott őz átívelt rajta, és ha már odaát volt, meg is rágcsálta a természetes újulatot. A nyúl meg amúgy is tett kárt, mert amíg kicsi, könnyedén átfér a gazdaságos vadvédelmi fonat négyszögei között. A szakmai baklövést három sor szögesdróttal orvosolták, amit alaposan megfeszítettek. Szerencse volt, mert így elbírta a termetes faiskolai asszonyokat, Anit, Bélát és Nándi bácsit.
Az asszonyok rózsafüzéréből először könyörgő ima szállt, mert csak Istenben látták a kiutat a szorult helyzetből, de aztán határozottabban adtak hangot kívánságuknak, amikor a közvetlen megoldásra rátaláltak:
– Nándi bácsi, dobja már le neki a malacot!
– Dehogyis dobom, jó lesz az otthon – vágott vissza az öreg, hóna alatt a kismalaccal. Selymes, csíkos, cirógatni való szőrzete volt a cukorfalatnak, de az öreg nem a külsőségek, hanem a gyomra rabja volt. – Levágom – toldotta meg.
A malac kétségbeesetten visított, a koca pedig elérte a kerítést, már legyezett a farkával és hörgött.
– Mind meghalunk!
– De előbb felöklel, és megrág minket.
– Megrág?
– A vaddisznó nem engedi el az áldozatát, amíg szét nem rágja! – hergelte magát és az asszonyfüzért Ani, mert erdész lánya volt, és jól tudta, hogy a magyar erdők medvéje a vaddisznó, főleg, ha malacai vannak.
– Ha malacunk lesz, akkor odébbáll magától, és akkor malacom lesz, mert a pörkölthöz malacom lesz – fűzte az öreg az egyik rossz viccet a másik még rosszabba. Imádta a szóviccet, de nem volt hozzá tehetsége.
Késésben voltak a munkákkal, azért mentek ki ilyen sokan még májusban is. Ebédszünetben figyelt fel az öreg a vaddisznóra, amit elkóboroltnak vélt, rádobta a kabátját, és elindult vele az autó felé, de a koca előrontott. Nagydarab, vagy százötven kilós, öreg disznó volt, kemény sörtéiből harcias taraj képződött a hátán. Mindannyian felnéztek az eszegetésből, ledobták a bicskákat és felsorakoztak a kerítésnél. Nándi bácsi tovább szorongatta a kabátban visítozó és fuldokló malacot, az anya pedig végképp felhergelte magát.
– El fog az menni – biztatta magát az öreg.
– Dehogy. Itt lesz mindjárt az egész konda – mutatott Béla a sűrű felé, mert a legmagasabb kerítésoszlop hegyében fészkelt, és kárörvendően nyugtázta a felmentő sereg érkezését. Leplezetlenül a vaddisznók pártján állt. – Na, tegye csak le neki a kismalacot!
– Én már nem adom föl, ha eddig kitartottam – makacskodott Nándi bácsi, de a malac kicsúszott a hóna alól, ahogy fél kézzel gesztikulált, a másik kezével meg kapaszkodott. Ösztönösen utánakapott a prédának, és egyenesen a koca lábai elé zuhant. A néhány pillanatnyi csöndet Béla törte meg:
– Nézzétek már! Most is fogja a malac lábát!
Lövés dördült, és a koca összeesett. Az egyik erdésznek épp arra volt dolga.
– Megvagy, te kis csíkos – kajánkodott Nándi bácsi a malaccal, aki erre újabb visításba kezdett, mire a koca erőre kapott. Kiderült, hogy csak megsebesült. Berohant a sűrűbe, utána a malac, utána az erdész.
– Menjen a vérén! – utasította Béla az oszlop tetejéről Nándi bácsit.
– Nem vagyok én Zrínyi Miklós – szemtelenkedett az öreg, aki büszke volt rá, hogy neki érettségije van.
Az erdész jó két óra múlva tért vissza, kezében a malaccal.
– Akkor már legalább vigye haza – nyomta Nándi bácsi kezébe.
– Nagyon szívesen – vigyorgott az öreg.
– Nincs ezen még mit enni – vágott a dolgok elébe az erdész.
Nándi bácsi diadalmasan hazaszállította a zsákmányt, és rögtön betette a saját malacai közé, szinte óránként leste gyarapodását. A vaddisznó azonban elbágyadt, és fél napig csak feküdt. Aztán csipegetett ugyan a darából, de leginkább csak szédelgett az ólban a többi, élénk malac között. Másnapra véres lett a füle és a hasa – „talán kidörzsölte magát a betonon, nem szokott hozzá”, gondolta az öreg –, harmadnapra az orrából véres hab folyt. Végül hányni kezdett, majd reggelre saját véres ürülékében, döglötten hevert.
Nándi bácsi egy nejlonszatyorba kötötte és a kukába dobta. Ezt csinálta aztán a sorban elhullott, saját malacaival is, míg csak meg nem jelent a hatósági állatorvos, aki fülest kapott valamelyik szomszédtól, hogy Nándi bácsi a kukába dobálja a sertéseit.
A hatósági állatorvos nem sokat beszélt. Mintát vett az ólban felhalmozódott ürülékből és váladékokból, táblázatokat töltögetett, elvitte a maradék két malacot. Az öreg alig mert bemenni a kocsmába, a vaddisznókaland óta tartóztatta magát, de végül nem tudott ellenállni a vigasztaló helyszín csábításának.
A Gesztenyében, ahogy az öreg belépett, a vendégek röfögni kezdtek. Miután kiélvezték a röfögést és az öreg csúfolását, csak kifaggatták a kismalacról.
– Meghótt – vallotta be kelletlenül Nándi bácsi.
– Szegény árva! – érzékenyült el Béla, aki mindig szívesen átadta magát a sírás tisztító hatásának, ha lehetőséget látott rá.
– Mi történt vele? – kérdezte Ani.
– Nem tudom. Ezt a papírt adta a Peti.
Azt írja rajt’ peracut ASP gyanúja. Nem tud ez a gyerek se semmit! Mi a fene nyavalya az, hogy peracut ASP?
Az öreg nem várt választ, mert szerinte nyilvánvaló, hogy az állatorvos mindig mindent rosszul tud és túlbonyolít. Bezzeg az ő módszere, melynek fő elve a „jó’ van az úgy”, évtizedek óta beválik. Ani azért kihasználta az alkalmat, hogy megcsillogtassa latintudását a kocsma közönsége előtt:
– Gyors lefolyású afrikai sertéspestis.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 28-i számában)
Történt egyszer, hogy mindenki képes volt már tökéletes képeket készíteni a tömegméretekben gyártott, digitális szórakoztatóelektronikai cikkével, okostelefonjával, okosórájával, okosszemüvegével. Az ételfotót okostányérral, az italfotót okospohárral, a természetfotót okosfával készítették, a portrét és aktot meg okostükörrel. Ha valaki a saját belsőségeit akarta fotózni, hipp-hopp, lenyelt egy C-vitaminos okos nanokamerát. Ezt mondjuk kicsit kínos volt megkeresni, mikor kijött, de aztán készültek ebből is olcsó, egyszer használatos változatok, és azok is éppolyan gazdag felbontású bélfotókat készítettek, mint a
Szörnyű álom valóságára ébredt a szolgálatos démon. Hogy ő köznapi. És ló. És most ügetve húzza a szánkót, amin kacagó gyermekek ülnek, míg nyakában kis kolomp csilingel. Nehogy már sárga is lennék, uzsedáré, uzsedom, gondolta magában. Én erős férfiakba meg a végzet gyönyörű asszonyaiba szállok általában. És akibe én szállok, annak egyenes az útja a végzetig. És így tarják majd számon: a szent őrült, a megszállott. Vagy egyszerűen csak odadobják neki az én nevem. Mit keresek itt, egy sárga csikóban, apró és gyönge embereket vinni, csilingelni téli utak hosszán… Mégis ott volt. A sárga csikóban.
Mariska nénéméket „koholt vádak” alapján, a hírhedt Tájékoztatási Irodával való patkóösszerúgás után családjával együtt internálták. A vád szerint az ellenséggel való kollaborálás, a magyar kémhatóságokkal való együttműködés bűntette volt a fő indok, voltaképpen a frissen felálló hatalom számára – később derült ki – nem ez bizonyult az elsőrendű szempontnak, hanem a tisztes vagyon, illetve az ingatlanok ideiglenes elkobzása, másodsorban pedig az ily módon megüresített háznak a közösségi házzá való átminősítése meghatározott időre, a helyi tinta- és seggnyalóknak a
Pócsmegyer, húsz március tizenhét, kedd. A férfi nem törődik azzal, hogy naplót ír. Nagyon gyakran úgy folytatódnak a férfival kezdődő mondatok, hogy feladja. A férfi szokott hibázni, időnként felcseréli a kezdetet a folytatással. Megfigyeltétek, mennyi hasonlóság van az én születésem és Sámson születése között, kérdezte Jézus a bolt előtt. Ezt az egész koronavírust a gyógyszergyárak találták ki, mondta Laci. Gyula azt írta, gyülekezzünk az udvaron. Mindenki fél, élni akar és hazudik.
November végén egyedül buszoztam a nagyváros felé. Az utóbbi években egészen megszoktam, egy ideje már nem kap el az idegesség, hogyha ismerős nélkül kell utaznom valahová. Kellemes nyugalma van az üldögélésnek. Mint két történés köztes ideje, ami ürügyet ad arra, hogy megállj, és egy óráig ne tegyél semmi fontosat. Bizalommal vagyok a sofőr iránt, és olyannak látom, mint egy felnőttet a gyerekek között. Hogyha bántani akarnak, neki kiáltok, ha zavargás történik, ő majd rendet tesz.
Van, aki nokedlivel, van, aki virslivel, van, aki füstölt kolbásszal és van, aki szűzen szereti. Istene a jóféle piros paprika. Dukál melléje karéj friss kenyér és házi savanyúság, lett légyen az uborka, paprika, cékla, káposzta vagy csalamádé. Kezdő szakácsoknak is ajánlott, mert eme egyszerű, de fenséges étek nem követel különösebb gasztronómiai bravúrokat. Nálunk, székelyeknél pityókatokány néven dicsérik, de ha az anya(nyelv)országban vagyunk, jó, ha eme tájnyelvi megnevezés helyett krumplipaprikásként dicsérjük. Lényeg, hogy semmiképp, egyetlen évszakban, egyetlen napon se vessük meg...
De a legeslegtitkosabb varázsló, akit ismerek a világon, az bizony Ogir, a csodatévő dobos. Nem tudom, gyerekek, láttatok-e már igazi dobost? Persze az igazi dobost nem kell látni, hallani is elég. A dobos, tudjátok, olyasvalaki, aki ritmusokban és ütemekben él. Ezek sokfélék lehetnek, de a legkedvesebb ritmusok és ütemek mindig azok, amik úgy kopognak, konganak, dönögnek, katakolnak, ahogyan a teremtett világ forog. Bumm-bumm, jön a tél! Csitt-csatt, jön a tavasz! Tikití-takatá, jön a nyár! Kipikopi-kippkopp, jön az ősz! Rattata-kattata, fordulnak a csillagok! Dönndörö-dömmdömm, perdülnek a bolygók! Bimm, hajnal, bumm, reggel, csitt, dél, csatt, délután, csörr, este, csett, éjszaka.
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.