A beporzási krízis évtizedes téma, de mint általában, a hétköznapi embernek akkor nyílik ki a füle a hallásra, amikor a probléma már a spájzban van – illetve pont hogy nincs: idén nem termett cseresznyém, mert az időjárás miatt éppen kevés méh repült ki, és ők nem az én cseresznyefámat választották. Pedig méhészet mellett lakom.
A méhek vészes pusztulása miatt megszaporodtak a megmentésüket célzó kutatások. A méhek egyik legnagyobb ellensége, a varroa atka, mely közvetlenül szívja a méhek vérét és betegségeket is terjeszt, ráadásul petéjét méhlárvára rakja, a tudományos igyekvés egyik jogos célpontja. Egy amerikai kutatócsoport már tavaly előállt egy genetikai megoldással. Két, a túléléshez nélkülözhetetlen és négy, szaporodáshoz szükséges gént azonosítottak a varroa atka génállományából, melyet RNS-interferencia használatával sikerült működésképtelenné tenni, ezzel pedig meggátolni a varroa atka szaporodását és kártételét. Messze van még a módszer attól, hogy a falusi kaptárakban legyen, de legalább előrébb léptünk egy kártevő esetében. De jött másik: a kis kaptárbogár.
A kutatók fantáziáját az is foglalkoztatja, hogy a sokmilliónyi méhet sokmilliónyi robottal pótolják a beporzás csatamezőjén a méhek tehermentesítése érdekében. Az Eijiro Mijako vezette japán kutatócsoport például rádióhullámokkal vezérelt, repülő robotot készített, melyet olyan lószőrrel szereltek fel, ami ionizált géllel van ellátva. Ez a gél felszedi, majd egy másik virágon leadja a virágport. Eltekintve attól, hogy minden józan paraszti elmében felötlik a kérdés, honnan veszünk majd milliárdnyi apró méhdrónhoz annyi lószőrt – a kutató hangsúlyozta, hogy semmi más anyaggal nem működött a módszere, csak lószőrrel –, a szakember maga is elismerte: rettentő messze vagyunk még attól, hogy a sokhektáros napraforgótáblák fölött méhdrónok szorgoskodjanak.
Ezzel elérkeztünk a probléma gyökeréhez, mely ebben az esetben, ahogyan kicsiben, úgy mutatkozik meg nagyban is. Sokan ismerjük a pácienst (netán magunkra is ismerünk), aki elmegy az orvoshoz, és olyan gyógyszert kér, ami anélkül mulasztja el tüneteit, hogy változtatnia kellene az áldatlan életmódon, mely a tüneteket okozza. Megkapja a tablettát, a gyógyszer ideiglenesen működik, de aztán, természetesen, erősebb lesz a gyökérok hatása. Valószínű, hogy a méhek esetében is hasonló a probléma: nem fog addig megszűnni, amíg nem élhetik a számukra megfelelő életmódot.
A fenti forgatókönyv folytatásaként a páciens szidja az orvost, netán az egész orvostudományt. Van is ebben némi jogosság, mert mit is várjunk egy olyan orvostudománytól, amely csaknem ezer évvel volt elmaradva a perui indiánok koponyasebészeti technológiája mögött, amely még a 19. században is botránynak tartotta a kézfertőtlenítést (persze azóta már kiderült, hogy nem elég a kórokozókat kizárni, hanem helyettesíteni kell őket építő jellegű mikroorganizmusokkal), és 2018-ban még új szervet (!) fedezett fel az emberi testben? Mindez nem szemrehányás, inkább lehetőség: vissza lehet térni az alapkutatásokhoz, az egyszerű megoldásokhoz. Az egyén kezét nem köti meg az, hogy professzionális szinten folynak technológiai kutatások. Ettől az egyén még felelős marad magáért, és a környezetéért. Mindig lehet tenni olyan dolgokat, melyek nem romboló, hanem építő jellegűek, és ez így van a beporzók esetében is.
A méhek számára áldásos, természetközeli életmód (ideértve a házi méh kaptárbeli életét is) legfőbb gátja az ember embertelen életmódja. Sőt, az ember számára áldásos életmód legfőbb gátja is az emberben található. Tudatosan építő jellegű tettekkel lehet javítani a természet állapotán. Érdemes is, hiszen nem a természet függ az embertől, hanem az ember függ a természettől, attól, hogy a környezet a mikroorganizmusoktól kezdve a szélesszájú orrszarvúig (jelenleg két élő példányról tudunk) egészségesen működik-e. Valaki egyszer csak kitalálta, hogy az ember a természet fejlődésének csúcsa, és majd uralma alá fogja hajtani a természetet. Régóta látszik, hogy ez nem fog menni. Valaki egyszer azt is kitalálta, hogy a Föld lapos, és sokáig elhitték neki. Most ugyanígy elhiszünk rengeteg dolgot, anélkül, hogy gyanakodnánk, nem az épp aktuális szemüvegünk – szemellenzőnk – színezi át a látványt.
Vannak, akik szerint a lakosság keveset tehet, az egyén csak csepp a tengerben, hiszen a környezetszennyezés legjavát az ipar és az ipari mezőgazdasági termelés okozza. De elég feltenni a kérdéseket: ki is használja a fogyasztási cikkeket? Ki dönt, amikor választani kell, mit tegyen a bevásárlókosárba, kitől vásároljon, vagy készítsen-e, termeljen-e magának otthon élelmiszert? A labda máris a mi térfelünkön pattog. Ez nem teher, ez lehetőség. Lehetőség az apró vízcseppnek.
Visszatérve a beporzókra: egy, a londoni városi méhek útvonalait feltáró kutatás mellékes eredményeként kiderült, hogy a méheknek szó szerint minden virágszál számít, legyen szó akár csak balkonládába helyezett levenduláról, mely egyébként a méhek egyik kedvence, a terjőkekígyószisz (Echium vulgare) és a macskafarkú veronika (Veronica spicata) mellett.
Csepp a tengerben, amit az egyes ember tehet. De a pohár is cseppenként telik meg. Egy pohár víz pedig akár életmentőként szolgálhat.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 18-i számában)
