Szondy-Adorján György: A démon egyik élete

2021. március 07., 07:28
Holesch Dénes festménye

Szörnyű álom valóságára ébredt a szolgálatos démon. Hogy ő köznapi. És ló. És most ügetve húzza a szánkót, amin kacagó gyermekek ülnek, míg nyakában kis kolomp csilingel. Nehogy már sárga is lennék, uzsedáré, uzsedom, gondolta magában. Én erős férfiakba meg a végzet gyönyörű asszonyaiba szállok általában. És akibe én szállok, annak egyenes az útja a végzetig. És így tarják majd számon: a szent őrült, a megszállott. Vagy egyszerűen csak odadobják neki az én nevem. Mit keresek itt, egy sárga csikóban, apró és gyönge embereket vinni, csilingelni téli utak hosszán… Mégis ott volt. A sárga csikóban. És nem volt a közelben senki illetékes, aki elmondta volna neki, miért. Akkor a fölismeréstől két lábra ágaskodott, hosszú, keserves nyerítés tört elő torkából és szaggatni kezdte igájának kellékeit. Megismerte az ostort, a suhintást, meg az ember néhány durvább szólását, szintén.

Aztán csak húzta a szánkót, vitte az apró kis embereket, míg azok jónak látták végül megállni egyszer. Akkor egy lány, akinek vérpiros ajkai voltak, megszabadította az igától, hámtól, bevezette az istállóba és ellátta. Hallott néhány kedvesebb szót is. Később jókora szénakupacot rakott eléje az a lány, és a jóindulat kecses mozdulataiból a démon kiolvasta: a széna finom, a széna jó neki, és most azt kell ennie. A testének ízlett. És egy kis ideig a fényes szőrű elégedettség lehetett. Ám démonvalója háborgott ellene. Kívánta a tüzet. A parazsat. És a lendületet. Elrugaszkodni a földtől, mint annyiszor addig.

A lány mindennap korán reggel kijött a nagyobbik házból egy vödör izzó parázzsal, letette az istálló ajtajába, megcirógatta a csikót, olykor meg is csókolta a homlokát vérpiros ajkaival. Sőt, volt a napok közt olyan is, mikor leült a szénára, és hosszasan beszélt neki arról, ami az embert foglalkoztatja, és amit olykor egy lóval lát jónak megosztani. Majd fogta a vödröt és átsietett a kisebbik házba tüzet gyújtani az öregeknek. És így ment ez nap nap után. Hozta a lány a parazsat, letette elérhetetlen távolságra, majd vitte az öregekhez, a kisebbik házba. Hogy melegedjenek. És a démon mindennap látta a parazsat, a tűz bizonyosságát, majd a kéményből a magasba kúszó füstöt, ahova vágyott, ahol az ő helye is volt. Minden reggel fölcsillant szemében a remény a parázzsal, majd kialudt, hogy másnap életre keljen ismét. Amúgy élte a lovak mindennapjait. Hagyták, hogy élje. Húzta a szánkót, olykor lázadón fölágaskodott, amiért aztán rásuhintottak. Etetnek és éheztetnek. Szeretnek és megaláznak, szólt magában és ráncolta össze magas démonhomlokát. De megadom az esélyt az embernek, megadom, hogy téved. Tudta, most már nincs más út: az élet útja van, és ki kell várnia annak az életnek a hosszát. Mi az nekem?, gondolta. Mi az ő idejük az én időmhöz képest? Egy élve elkaparás körömfeketéje… Csak ne fájnék annyira magamnak. A démon akkor így fohászkodott: adj egy bögrét, minek fülén átférnek ujjaim, hogy a kéz mozdulatának remegése nélkül fölhajthassam az utolsó cseppig ennek az életnek a vizét. Legyen vége a büntetésnek, amit te szolgálatnak nevezel. A ló meg ezt kívánta: adj messzi véget. Képzelt testtartásait fedjék el távolságának homályló párái. Adj hosszú és szép utat a szánkónak és lábaimnak a biztos visszatérés patkónyomait. Ahol a széna van. Ahol a vérpiros ajkak megcsókolnak engem.

Teltek a hónapok, évek. A kislány nővé zsendült. Az istálló sarkában összedobált fadarabok hevertek. Néma kolomp, néma ügetés. És a parázs valamely magasabb létének két lehetősége nyílt: a nem látható bizonyosságé meg a csupán nem láthatóé. Mert nincs. A démonnak nem kellett választania. A lónak mindegy volt, ő nem állt az idő és a választás fölött. Mégis megnevezte a lehetőség útjait. Néha úgy nevezte: remény. Néha úgy: hit. Néha meg eltűnődött magában: egyáltalán milyen utakról képzelődöm itt? És olykor csak mosolygott magában, mint aki semmit nem ért az egészből. Mert nincs amit.

Egyszer aztán eljött a test utolsó napja. Az egykori csikó akkor arra gondolt: ezek a te vérpiros ajkaid engem illettek, ezek a te szépséges kezeid soha el ne fáradjanak. A démon csak mosolygott, legyünk már túl ezen is, gondolta, mint aki nem ért az egészből semmit. Vagy nem is akar. És amikor a szem utolsó villanásával végre megszabadulhatott a démon, a földön a test maradt. És a szénán táplált test mellett a lányból lett nő. Aki emlékezett a test mozdulataira. És ismerte a szemek összevillanását.

A démon hazaérkezett. Kezének egy lendületével söpörte le magáról a test kényelmetlenségeit, úgy igyekezett a számadás csarnokába. Nézte a közömbös arcokat, melyek faragott másaival már valahol találkozott talán, akiknek nem volt emlékezetük, mert az idő fölött álltak. És nem volt mihez viszonyítani a kacagást.   

– Hogy telt a szolgálat? Gondolom, megvan a véleményed a földi létről meg az emberről…

– Van, kedves uram, és nincs…

– Nem ilyen választ várok. Jól tudod, nem szeretem a langyosat… Kérlek, légy egyértelmű.

– Nem, kedves uram, és igen. Ezekkel a szavakkal vagyok a legvilágosabb. A harmadikra, ami e kettőből származik, még nincs szavunk. Tudom, megalkotod egyszer. Talán bármelyik szó ilyen, amit csupán a kérdés fényében nem értünk. Mert a válasz fölött állnak. Mintha megkérdeznéd tőlem: tűz vagy víz? És én mondanám: föld. Mintha megkérdeznéd tőlem: test vagy szellem? És mondanám: lélek. Aztán kicseréljük a szavakat egymás között, míg nem marad más, csak az ismétlés. Vagy a hallgatás. Talán majd ezekből fakad egy újabb minőség. De addig is, szeretem hallani az embert arról beszélni, miről fogalma nincs, sejtelme kevés. Az ötletek kimeríthetetlen tárháza ő. Tudom, mit mondjak az ünnepi abroszról, és tudom, mit tartok egy piros gyümölcs felől. Van elképzelésem az égitestek megteremtéséről, és akár ítéletet is mondhatnék a pályák íve fölött. Egyedül az ember… talán egyedül ő az, akiről nem lehet véleményem.

Aztán hátrament a dolgozószobájába, egyenesen az íróasztalához, ott kivett a fiókból egy papírlapot, és maga elé emelte a fénybe. Hosszú ideig nézte, majd hangosan fölkacagott. Akkor összegyűrte és messzire dobta a földi élet alaprajzait.