Szörnyű álom valóságára ébredt a szolgálatos démon. Hogy ő köznapi. És ló. És most ügetve húzza a szánkót, amin kacagó gyermekek ülnek, míg nyakában kis kolomp csilingel. Nehogy már sárga is lennék, uzsedáré, uzsedom, gondolta magában. Én erős férfiakba meg a végzet gyönyörű asszonyaiba szállok általában. És akibe én szállok, annak egyenes az útja a végzetig. És így tarják majd számon: a szent őrült, a megszállott. Vagy egyszerűen csak odadobják neki az én nevem. Mit keresek itt, egy sárga csikóban, apró és gyönge embereket vinni, csilingelni téli utak hosszán… Mégis ott volt. A sárga csikóban. És nem volt a közelben senki illetékes, aki elmondta volna neki, miért. Akkor a fölismeréstől két lábra ágaskodott, hosszú, keserves nyerítés tört elő torkából és szaggatni kezdte igájának kellékeit. Megismerte az ostort, a suhintást, meg az ember néhány durvább szólását, szintén.
Aztán csak húzta a szánkót, vitte az apró kis embereket, míg azok jónak látták végül megállni egyszer. Akkor egy lány, akinek vérpiros ajkai voltak, megszabadította az igától, hámtól, bevezette az istállóba és ellátta. Hallott néhány kedvesebb szót is. Később jókora szénakupacot rakott eléje az a lány, és a jóindulat kecses mozdulataiból a démon kiolvasta: a széna finom, a széna jó neki, és most azt kell ennie. A testének ízlett. És egy kis ideig a fényes szőrű elégedettség lehetett. Ám démonvalója háborgott ellene. Kívánta a tüzet. A parazsat. És a lendületet. Elrugaszkodni a földtől, mint annyiszor addig.
A lány mindennap korán reggel kijött a nagyobbik házból egy vödör izzó parázzsal, letette az istálló ajtajába, megcirógatta a csikót, olykor meg is csókolta a homlokát vérpiros ajkaival. Sőt, volt a napok közt olyan is, mikor leült a szénára, és hosszasan beszélt neki arról, ami az embert foglalkoztatja, és amit olykor egy lóval lát jónak megosztani. Majd fogta a vödröt és átsietett a kisebbik házba tüzet gyújtani az öregeknek. És így ment ez nap nap után. Hozta a lány a parazsat, letette elérhetetlen távolságra, majd vitte az öregekhez, a kisebbik házba. Hogy melegedjenek. És a démon mindennap látta a parazsat, a tűz bizonyosságát, majd a kéményből a magasba kúszó füstöt, ahova vágyott, ahol az ő helye is volt. Minden reggel fölcsillant szemében a remény a parázzsal, majd kialudt, hogy másnap életre keljen ismét. Amúgy élte a lovak mindennapjait. Hagyták, hogy élje. Húzta a szánkót, olykor lázadón fölágaskodott, amiért aztán rásuhintottak. Etetnek és éheztetnek. Szeretnek és megaláznak, szólt magában és ráncolta össze magas démonhomlokát. De megadom az esélyt az embernek, megadom, hogy téved. Tudta, most már nincs más út: az élet útja van, és ki kell várnia annak az életnek a hosszát. Mi az nekem?, gondolta. Mi az ő idejük az én időmhöz képest? Egy élve elkaparás körömfeketéje… Csak ne fájnék annyira magamnak. A démon akkor így fohászkodott: adj egy bögrét, minek fülén átférnek ujjaim, hogy a kéz mozdulatának remegése nélkül fölhajthassam az utolsó cseppig ennek az életnek a vizét. Legyen vége a büntetésnek, amit te szolgálatnak nevezel. A ló meg ezt kívánta: adj messzi véget. Képzelt testtartásait fedjék el távolságának homályló párái. Adj hosszú és szép utat a szánkónak és lábaimnak a biztos visszatérés patkónyomait. Ahol a széna van. Ahol a vérpiros ajkak megcsókolnak engem.
Teltek a hónapok, évek. A kislány nővé zsendült. Az istálló sarkában összedobált fadarabok hevertek. Néma kolomp, néma ügetés. És a parázs valamely magasabb létének két lehetősége nyílt: a nem látható bizonyosságé meg a csupán nem láthatóé. Mert nincs. A démonnak nem kellett választania. A lónak mindegy volt, ő nem állt az idő és a választás fölött. Mégis megnevezte a lehetőség útjait. Néha úgy nevezte: remény. Néha úgy: hit. Néha meg eltűnődött magában: egyáltalán milyen utakról képzelődöm itt? És olykor csak mosolygott magában, mint aki semmit nem ért az egészből. Mert nincs amit.
Egyszer aztán eljött a test utolsó napja. Az egykori csikó akkor arra gondolt: ezek a te vérpiros ajkaid engem illettek, ezek a te szépséges kezeid soha el ne fáradjanak. A démon csak mosolygott, legyünk már túl ezen is, gondolta, mint aki nem ért az egészből semmit. Vagy nem is akar. És amikor a szem utolsó villanásával végre megszabadulhatott a démon, a földön a test maradt. És a szénán táplált test mellett a lányból lett nő. Aki emlékezett a test mozdulataira. És ismerte a szemek összevillanását.
A démon hazaérkezett. Kezének egy lendületével söpörte le magáról a test kényelmetlenségeit, úgy igyekezett a számadás csarnokába. Nézte a közömbös arcokat, melyek faragott másaival már valahol találkozott talán, akiknek nem volt emlékezetük, mert az idő fölött álltak. És nem volt mihez viszonyítani a kacagást.
– Hogy telt a szolgálat? Gondolom, megvan a véleményed a földi létről meg az emberről…
– Van, kedves uram, és nincs…
– Nem ilyen választ várok. Jól tudod, nem szeretem a langyosat… Kérlek, légy egyértelmű.
– Nem, kedves uram, és igen. Ezekkel a szavakkal vagyok a legvilágosabb. A harmadikra, ami e kettőből származik, még nincs szavunk. Tudom, megalkotod egyszer. Talán bármelyik szó ilyen, amit csupán a kérdés fényében nem értünk. Mert a válasz fölött állnak. Mintha megkérdeznéd tőlem: tűz vagy víz? És én mondanám: föld. Mintha megkérdeznéd tőlem: test vagy szellem? És mondanám: lélek. Aztán kicseréljük a szavakat egymás között, míg nem marad más, csak az ismétlés. Vagy a hallgatás. Talán majd ezekből fakad egy újabb minőség. De addig is, szeretem hallani az embert arról beszélni, miről fogalma nincs, sejtelme kevés. Az ötletek kimeríthetetlen tárháza ő. Tudom, mit mondjak az ünnepi abroszról, és tudom, mit tartok egy piros gyümölcs felől. Van elképzelésem az égitestek megteremtéséről, és akár ítéletet is mondhatnék a pályák íve fölött. Egyedül az ember… talán egyedül ő az, akiről nem lehet véleményem.
Aztán hátrament a dolgozószobájába, egyenesen az íróasztalához, ott kivett a fiókból egy papírlapot, és maga elé emelte a fénybe. Hosszú ideig nézte, majd hangosan fölkacagott. Akkor összegyűrte és messzire dobta a földi élet alaprajzait.
Mariska nénéméket „koholt vádak” alapján, a hírhedt Tájékoztatási Irodával való patkóösszerúgás után családjával együtt internálták. A vád szerint az ellenséggel való kollaborálás, a magyar kémhatóságokkal való együttműködés bűntette volt a fő indok, voltaképpen a frissen felálló hatalom számára – később derült ki – nem ez bizonyult az elsőrendű szempontnak, hanem a tisztes vagyon, illetve az ingatlanok ideiglenes elkobzása, másodsorban pedig az ily módon megüresített háznak a közösségi házzá való átminősítése meghatározott időre, a helyi tinta- és seggnyalóknak a
Pócsmegyer, húsz március tizenhét, kedd. A férfi nem törődik azzal, hogy naplót ír. Nagyon gyakran úgy folytatódnak a férfival kezdődő mondatok, hogy feladja. A férfi szokott hibázni, időnként felcseréli a kezdetet a folytatással. Megfigyeltétek, mennyi hasonlóság van az én születésem és Sámson születése között, kérdezte Jézus a bolt előtt. Ezt az egész koronavírust a gyógyszergyárak találták ki, mondta Laci. Gyula azt írta, gyülekezzünk az udvaron. Mindenki fél, élni akar és hazudik.
November végén egyedül buszoztam a nagyváros felé. Az utóbbi években egészen megszoktam, egy ideje már nem kap el az idegesség, hogyha ismerős nélkül kell utaznom valahová. Kellemes nyugalma van az üldögélésnek. Mint két történés köztes ideje, ami ürügyet ad arra, hogy megállj, és egy óráig ne tegyél semmi fontosat. Bizalommal vagyok a sofőr iránt, és olyannak látom, mint egy felnőttet a gyerekek között. Hogyha bántani akarnak, neki kiáltok, ha zavargás történik, ő majd rendet tesz.
Van, aki nokedlivel, van, aki virslivel, van, aki füstölt kolbásszal és van, aki szűzen szereti. Istene a jóféle piros paprika. Dukál melléje karéj friss kenyér és házi savanyúság, lett légyen az uborka, paprika, cékla, káposzta vagy csalamádé. Kezdő szakácsoknak is ajánlott, mert eme egyszerű, de fenséges étek nem követel különösebb gasztronómiai bravúrokat. Nálunk, székelyeknél pityókatokány néven dicsérik, de ha az anya(nyelv)országban vagyunk, jó, ha eme tájnyelvi megnevezés helyett krumplipaprikásként dicsérjük. Lényeg, hogy semmiképp, egyetlen évszakban, egyetlen napon se vessük meg...
De a legeslegtitkosabb varázsló, akit ismerek a világon, az bizony Ogir, a csodatévő dobos. Nem tudom, gyerekek, láttatok-e már igazi dobost? Persze az igazi dobost nem kell látni, hallani is elég. A dobos, tudjátok, olyasvalaki, aki ritmusokban és ütemekben él. Ezek sokfélék lehetnek, de a legkedvesebb ritmusok és ütemek mindig azok, amik úgy kopognak, konganak, dönögnek, katakolnak, ahogyan a teremtett világ forog. Bumm-bumm, jön a tél! Csitt-csatt, jön a tavasz! Tikití-takatá, jön a nyár! Kipikopi-kippkopp, jön az ősz! Rattata-kattata, fordulnak a csillagok! Dönndörö-dömmdömm, perdülnek a bolygók! Bimm, hajnal, bumm, reggel, csitt, dél, csatt, délután, csörr, este, csett, éjszaka.
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.