Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
Két lábunk van, két kezünk. Ha az egyik fáj, inkább a másikat használjuk. Míg megfájdul az is. Mi ez, ha nem az, miről számot kívánok adni? A fogak meg egyéb apró kis alkotóelemeink jelentéktelen és szeszélyes sajgásáról olcsónak találom beszélni itt, lévén azokból annyi, amennyi, számolatlanul. Ennek kiküszöböléséhez talán egy más téridőbe szükséges ugrani. Ennek a nagyszerű egyenletnek az eredményét kell valahogy negatívvá tenni, és máris indulhatunk. Aki marad, az a legjobb lélekkel űzhető. És hol van még a nyomorúság valódi és súlyos tömege, ami nem csak ott ólálkodik az ágy fejénél, röstelltében morzsolgatva korcának farkasfog mintájú csipkeszegélyét, hanem egyenesen átölel és olyan dudorokkal döfköd, hogy már nem is sejtjük, ő fetreng rajtunk vagy mi alatta. Aztán ez a fetrengés megszüli fájdalmát. Amivel valóban lehet terhes a nő meg a férfi is. És itt a jog, a viselés méhe meg a kiheréltség valószínűsített érzete alkotnak egy teljesen egyenlő szárú háromszöget. Vannak részeink meg attribútumaink, melyekből csak egy van. Ilyenek a máj, a szív, az agy stb. meg a szépség, a világnézet s szintén stb. Ez utóbbit szokás egy aranyló útra vetíteni, ami, nyilván, alantasabbak fölött ível, ugyanakkor épp azokra támaszkodva lebeghet magasabban, ám ha azok a förtelmes, de szükséges kis alantasak túlságosan eltávolodnak egymástól, akkor az aranyló is lejjebb hajlik, mert a támaszkodás erejének a nagysága, mondhatni, vektorainak eredője állandó.
Bekapcsoljuk a tévét. Általában, nem másképp, csakis általában egy reklámot fogunk látni. Halványan fölsejlik bennünk, talán valami törvény ereje lüktet ebben is. Szintén általában ez a reklám azt kívánja tőlünk, éljünk a pillanatnak. De nem áll szándékunkban ezt a vízborító, kávézaccos, fejfájós pillanatot a végtelenségig kinyújtani, valamivel jobb pillanatokra várunk, ezért kikapcsoljuk a tévét és eldöntjük, hogy ebben az életben soha, de soha nem kapcsoljuk be délutánig. Végül eljön az idő, mikor kilépünk az ajtón és a szomszéd megkérdezi: hogy vagy? jól!, válaszoljuk, ám ebben a szóban a törődöttség fonémái lapulnak kijelölt helyükön keserítve az anyanyelv édességét, de ezt a szomszéd nem veszi észre, mi több, elengedi a füle mellett, mert ő nem nyelvész, nem pszichológus, nem pszichiáter, hisz akkor hallaná vagy látná, hogy vagyunk, ám ha a szomszéd véletlenül épp az említett szakmák képviselője és mégis fölteszi ezt a kérdést, az már egy teljesen nyilvánvaló és bántó provokáció lenne, aminek tilos felülni.
Az utcára kiérve aztán egészen más hangulat vesz erőt rajtunk, más, élénkebb nedvek öntik el zsigereinket, valami olthatatlan szomjúsággal isszuk be a fényt, hogy elvigyük magunkkal, mert létezik bőség és létezik hiány, a múlt és a jövő egynemű lapjai pörögnek ebben a fényben, mint valamiféle kvantumirodalom, amit a megfigyelő tesz olvashatóvá és értelmezhetővé, és ekkor megadjuk a kedvnek azt mindig utolsó esélyt. Mert süt a Nap. Mert zöld a fű. Aztán pár lépés után: és ha nem süt? És ha nem zöld? Mitől szép, ami lehetne ronda, és miért borzalmas, ami lehetne kellemes? Önmagunk fölötti hatalmunk teszi ezzé vagy azzá? De már mindegy is, mert lányok jönnek szembe, asszonyok és a legocsmányabb kabát alatt is kikövetkeztethető az idomok íve a járás kecsességéből, és amikor tekintet tekintetbe olvad, annak sugarán már a vágy közlekedik. Gyermekek rohannak az iskola felé. Szakaszosított leképezései az örökkévalóságnak. Aminek feltételezésére már nincs semmi szükség. Mindnyájunkban megvan ennek képzete és bizonyossága, és ehhez képest életünk csupán a hossz, ami nem mérhető kisebb hibával önmaga kiterjedésénél.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.