Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Ezért énekelsz hétköznapokon?, kérdezték a fiúk összekoccintva poharaikat.
Énekelek én ünnep- és vasárnapokon is, felelte Hanzi, és belekortyolt az italába ő is, ti szőrös mamlaszok, fűzte még hozzá, de azt már nem hallották a fiúk, akiknek alig pelyhedzett az álluk, míg Hanzi már öt éve borotválta a sajátját az apjától ellesett, még a XX. századból származtatható mozdulatokkal, melyeket balról jobbra indított egy széles hullámvonallal, majd alulról fölfelé átmetszette azt néhány keskenyebb sávval, és az így kapott fura mintázaton görnyedezve nevettek annak idején az apjával, olykor az anyja meg a szomszéd is csatlakozott, de neki már nem volt kivel nevetnie, kinek bepamacsolhatta volna az orrát, feje búbját, vállának csúcsait.
Otthon különféle tornagyakorlatokat végzett, egykezes mellsőfekvőtámaszokat, körbeforgó ugrálást Beethoven kilencedikjére, meg egyéb mozdulatsorokat, melyekről feltételezte, nem mindennapiak, és ha tanúi lennének, szőrmente ellenében simított késztetés fogná el azokat, hogy megnevezhetetlen irányokba mozduljanak el.
A polcokon úgy rendezte el a könyveit – és minden hónapban újraalkotta azt a rendet –, olyan mellbevágó furfanggal, hogy a címek szavai ötös-hatodfeles jambikus szonetté álltak össze (a téli hónapokban nibelungizált alexandrinra váltott), az oktávában ölelkező, a tercinákban meg sorjázó rímekkel, ahogy javallják azt a költészet leporolatlan segédanyagai. Ezek a versek kivétel nélkül egy álmodozó rózsa égbenyúló szerelméről szóltak (Eco regénye 12 példányban volt meg, Géczié szintén), és azt igyekezett Hanzi valamiképpen visszahajlítani a Föld felé, majd eltéphetetlenné sodorta annak szálait és átfűzte azokat a közelben élő nők és férfiak megdobbanó szívén, és bár ezeknek az embereknek külön-külön szinte mindenről megvolt a véleményük, mégis azon a nagy és közös szerelmen volt mindenki csüngeni kénytelen, amire Hanzi felfűzte őket, aztán többnyire az első tercina második és harmadik sorát a filozófia vakvágányain lődörgő gondolatokkal tarkította, mert jó, jó, gondolta magában, értem én, élünk, szaporodunk meg minden, de azért hadd lám, nézzünk kicsit körül.
Délelőttönként a város egyetlen, ám jól ellátott antikváriumában őgyelgett, tallózva a címek között, az eljövendő hónapok szonettjeihez. Meg aztán fura és ritka címek után is kutatott, melyek aligha számíthatnak bárki érdeklődésére, s melyeket ő sem kívánt elolvasni azelőtt. Nagyon olcsón sikerült megvásárolnia olyan könyveket, mint „A hármas út, avagy a szeretet fellángolása”, „Cár és muzsik egyazon feketén, egyazon fehéren – orosz sakkmesterek feladványai”, „A házi kedvencek nemesítésének stratégiai irányelvei – az otthon belakása és megosztása”, „Gombócok és szószok – hogyan jussunk el a férfiszívhez annak tönkretétele nélkül?”, meg ehhez hasonló ínyencségeket. Aztán ezeket az általában kifogástalan állapotban lévő kiadványokat fölállította a fal mellé és hosszasan nézte és nézte azokat, remélve, egyszer csak elkezdik érdekelni őt. Ezzel az egyszerűnek tűnő módszerrel kívánta végképp fölszámolni magában az érdektelenséget.
Épp egy ornitológiai szakkönyvet nézegetett, már-már érezve a sürgetést, hogy odarohanjon megsimogatni a lapjait, hisz május volt, a fák, a bokrok madárdal alatt roskadtak zölddé, mikor halk kopogás zavarta meg. Horváth Bella állt az ajtóban, egykori szerelme, rövid szoknyában, vajszín ingecskében.
Örülök, hogy látlak.
Én is. Honnan tudod, itt lakom?
Sok közös ismerősünk van.
Jól vagy? Azok után…
Talán. Azóta is annak az utóízén csüngesz? Gondoltam, sétálhatnánk egy kicsit. Megihatnánk egy kávét…
Délután?! Ne haragudj, Bella, de nagyon sok dolgom van, úgyhogy ha nincs semmi életbevágó, halaszthatatlan… Azok után…
Becsukta az ajtót és visszaült a madarakat osztályozó könyv elé. Kicsit émelygett még a lány túlzott sminkjétől. Mint a jégmadár a borítón, gondolta. Őszapó a hátlapon… Gyönyörű kiadvány!
Bella még álldogált egy ideig, aztán visszatért a sarkokra, ahonnét származott, vendégtől vendégig sorolva a közöny utóhangjait.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.