Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Ezért énekelsz hétköznapokon?, kérdezték a fiúk összekoccintva poharaikat.
Énekelek én ünnep- és vasárnapokon is, felelte Hanzi, és belekortyolt az italába ő is, ti szőrös mamlaszok, fűzte még hozzá, de azt már nem hallották a fiúk, akiknek alig pelyhedzett az álluk, míg Hanzi már öt éve borotválta a sajátját az apjától ellesett, még a XX. századból származtatható mozdulatokkal, melyeket balról jobbra indított egy széles hullámvonallal, majd alulról fölfelé átmetszette azt néhány keskenyebb sávval, és az így kapott fura mintázaton görnyedezve nevettek annak idején az apjával, olykor az anyja meg a szomszéd is csatlakozott, de neki már nem volt kivel nevetnie, kinek bepamacsolhatta volna az orrát, feje búbját, vállának csúcsait.
Otthon különféle tornagyakorlatokat végzett, egykezes mellsőfekvőtámaszokat, körbeforgó ugrálást Beethoven kilencedikjére, meg egyéb mozdulatsorokat, melyekről feltételezte, nem mindennapiak, és ha tanúi lennének, szőrmente ellenében simított késztetés fogná el azokat, hogy megnevezhetetlen irányokba mozduljanak el.
A polcokon úgy rendezte el a könyveit – és minden hónapban újraalkotta azt a rendet –, olyan mellbevágó furfanggal, hogy a címek szavai ötös-hatodfeles jambikus szonetté álltak össze (a téli hónapokban nibelungizált alexandrinra váltott), az oktávában ölelkező, a tercinákban meg sorjázó rímekkel, ahogy javallják azt a költészet leporolatlan segédanyagai. Ezek a versek kivétel nélkül egy álmodozó rózsa égbenyúló szerelméről szóltak (Eco regénye 12 példányban volt meg, Géczié szintén), és azt igyekezett Hanzi valamiképpen visszahajlítani a Föld felé, majd eltéphetetlenné sodorta annak szálait és átfűzte azokat a közelben élő nők és férfiak megdobbanó szívén, és bár ezeknek az embereknek külön-külön szinte mindenről megvolt a véleményük, mégis azon a nagy és közös szerelmen volt mindenki csüngeni kénytelen, amire Hanzi felfűzte őket, aztán többnyire az első tercina második és harmadik sorát a filozófia vakvágányain lődörgő gondolatokkal tarkította, mert jó, jó, gondolta magában, értem én, élünk, szaporodunk meg minden, de azért hadd lám, nézzünk kicsit körül.
Délelőttönként a város egyetlen, ám jól ellátott antikváriumában őgyelgett, tallózva a címek között, az eljövendő hónapok szonettjeihez. Meg aztán fura és ritka címek után is kutatott, melyek aligha számíthatnak bárki érdeklődésére, s melyeket ő sem kívánt elolvasni azelőtt. Nagyon olcsón sikerült megvásárolnia olyan könyveket, mint „A hármas út, avagy a szeretet fellángolása”, „Cár és muzsik egyazon feketén, egyazon fehéren – orosz sakkmesterek feladványai”, „A házi kedvencek nemesítésének stratégiai irányelvei – az otthon belakása és megosztása”, „Gombócok és szószok – hogyan jussunk el a férfiszívhez annak tönkretétele nélkül?”, meg ehhez hasonló ínyencségeket. Aztán ezeket az általában kifogástalan állapotban lévő kiadványokat fölállította a fal mellé és hosszasan nézte és nézte azokat, remélve, egyszer csak elkezdik érdekelni őt. Ezzel az egyszerűnek tűnő módszerrel kívánta végképp fölszámolni magában az érdektelenséget.
Épp egy ornitológiai szakkönyvet nézegetett, már-már érezve a sürgetést, hogy odarohanjon megsimogatni a lapjait, hisz május volt, a fák, a bokrok madárdal alatt roskadtak zölddé, mikor halk kopogás zavarta meg. Horváth Bella állt az ajtóban, egykori szerelme, rövid szoknyában, vajszín ingecskében.
Örülök, hogy látlak.
Én is. Honnan tudod, itt lakom?
Sok közös ismerősünk van.
Jól vagy? Azok után…
Talán. Azóta is annak az utóízén csüngesz? Gondoltam, sétálhatnánk egy kicsit. Megihatnánk egy kávét…
Délután?! Ne haragudj, Bella, de nagyon sok dolgom van, úgyhogy ha nincs semmi életbevágó, halaszthatatlan… Azok után…
Becsukta az ajtót és visszaült a madarakat osztályozó könyv elé. Kicsit émelygett még a lány túlzott sminkjétől. Mint a jégmadár a borítón, gondolta. Őszapó a hátlapon… Gyönyörű kiadvány!
Bella még álldogált egy ideig, aztán visszatért a sarkokra, ahonnét származott, vendégtől vendégig sorolva a közöny utóhangjait.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.