Szigetek vagyunk mi egy hatalmas tengeren. Jól sarjadó füvet növesztünk magunkon, lovak, tehenek és bárányok legelésznek rajtunk. Virágainkat méhek zsongják körbe, erdőink állatok otthona. Partjainkra halványszín homokot pergettünk az évek során, szabad perceinkben. Ha valaki csak úgy, találomra a térképre bökne, nagyon kicsi lenne annak az esélye, hogy ujjal épp miránk mutasson, bár a tudós földrajzi társaságok számon tartanak minket. A múltban számos hajótöröttnek adtunk menedéket, akik aztán otthont teremtettek rajtunk. Unokáik, dédunokáik különös dalokat örököltek tőlük. Sokszor halljuk őket egy távoli, bűvös vidékről énekelni. Tudjuk, rólunk szól a dal.
Öten vagyunk szigetek és egy majdnem szabályos kört alkotunk a vízen. Mint egy gyűrű. Ezt az utazók mesélik, akik a magasból ránk pillantanak. Nem épültek hidak közöttünk. Madaraink csöndben elmosolyodnak, amikor hallják, hogy hídról beszélünk. Embereink meg a varázslat segítségével járnak-kelnek szigetről szigetre. Azt használják nap mint nap. Lehunyt szemeik mögött elképzelik, melyikünkre kívánnak ellátogatni, és elmondják azt a rövid kis varázsigét, amit még apánk súgott a fülükbe, majd végigsimítanak a szerencsés út bűvös tarsolyán, amit édesanyánk varrt nekik valamikor, az idők kezdetén, aztán nagyot pattintanak a középső meg a hüvelykujjaikkal, és máris megérkeznek a piros, kék, sárga vagy a bíbor szigetre. Vagy rám. Én a zöld sziget vagyok. Neveinket aszerint adták, hogy melyikünkhöz milyen szín illik leginkább.
– Szép dalokkal ringatod pipacsaidat, lányom. Legyen a neved Piros! – mondta apánk a húgomnak, a Piros szigetnek.
– Kökénybokraid szemeinek a tekintetétől elszédül a fiú, elbódul a lány. Legyen a neved Kék! – mondta második húgomnak, a Kék szigetnek.
– Valahányszor meglátogatlak, a pitypang sárgára festi a nadrágom szárát. Legyen a neved Sárga! – mondta harmadik húgomnak, a Sárga szigetnek.
– Itt a legszebb a naplemente. Legyen a neved Bíbor! – mondta negyedik húgomnak, a Bíbor szigetnek.
– Kövérebb, zsengébb füvet sehol nem láttam. Legyen a neved Zöld! – mondta annak idején nekem is. Akkor megsimogatott minket apánk és édesanyánkkal ketten hosszú útra mentek – Vigyázz a húgaidra – mondta még felém fordulva –, visszatérünk, meglásd – és én nagyon örvendtem, hogy hozzám szólt utoljára, mert szeretem őket és a húgaimat is szeretem.
Milyen hosszú idő telt el azóta és milyen hosszúra nő rajtam is a fű szelíden, zölden. Eljön az ősz és elviszi túlra a színét. Mesélik, valamikor egy sziget voltunk. Én és a húgaim. Mesélik még azt is, hogy egyszer majd följebb emelkedünk, és látható lesz a földsáv, ami összeköt bennünket. Egy sziget leszünk ismét. Mint egy öt ékköves gyűrű. Mélyen a víz remegő fodra alatt lábaink olykor furcsa táncot járnak. Közben énekelünk. Olyan nyelv hangjain, amit csak más szigetek és más szigetek testvérei értenek igazán. Pörge hullámaival kíséri énekünk a tenger. Az embereink nem szeretik ezt. Az ilyen hullámokat. Annyi baj legyen! Mi sem szeretjük, ha olyan épületeket döfnek belénk, amelyekkel képtelenség barátságot kötni. Néha, mikor azt akarjuk, hogy nyugalom legyen mirajtunk és csönd, a húgaimmal nagyszerű játékot űzünk. Ilyenkor félnek az emberek. Azért ülnek csöndben. Én elindítok egy közönséges hullámot, Sárga fogadja, habosra csavarja és tovább löki azt Pirosnak, aki ráad még egy fél hullámot, és áttaszítja Bíbornak, ő csipkés partszakaszával leveszi a hullám taraját, aztán gyengítve, de jól megsodorva tolja el Kék felé, aki rögtön két hullámheggyel megtoldva löki azt vissza hozzám, és így tovább, amíg meg nem unjuk. Vagy meg nem sajnáljuk az embereinket. Mert sokan elvesznek közülük. Olyankor megsiratjuk őket. S a tenger néma könny.
Alig várom, egy sziget legyünk. Mert szeretem a húgaimat. Tudom, kedves vagyok nekik én is. Néha, mikor nagy lépteikkel messzire kalandoznak gondolataim, és nem figyelek kellőképp magamra, bevallom, kicsit irigy vagyok a húgaimra. Pirosra a pipacsért, aminek könnyen hullik a szirma, de addig ő a királynő, Kékre a kökénybokorért, amiben a szerelem millió szeme lángol, Sárgára a pitypangért, amiből a gyermekek fonnak koszorút a fejre, Bíborra a naplementéért, amiben megfürdik a táj, és madaraink csöndben megülnek az ágon. Talán a húgaim is éreznek ilyesmit. Talán irigylik egymást, és tőlem is a zöldet. Vajon egymásra ismernénk magunkban? És vajon egymásban majd felismerjük magunkat? És szemünkben a tengert, a tengerben a földet?
Alig várom, egy sziget legyünk. Együtt lesz rajtunk, és közössé válik minden, ami bennünk szebb. Apánk majd új nevet talál ki, amivel egyszerre nevez meg mindnyájunkat. Az lesz a mi közös nevünk. Ugyanaz, amivel a legjobb önmagunkra gondolunk. Embereinknek akkor már nem kell varázsigéket mormolniuk, hogy egyikünkről a másikunkra eljuthassanak. Hisz egy sziget leszünk. Ha ismeretlen helyekre vágynak, apánk majd új varázsigéket súg a fülükbe. Addig ott lehetnek, ahol mindig is lenni akartak. Mirajtunk otthon. Teljes lesz a gyűrű. És a varázslat végül körbeér.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.