„Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.”
Illyés Gyula: Haza a magasban
Velem egyidős lehetett. Bal lábát a fűtő padkáján nyugtatta, egyik kezével az asztal szélét markolta. Úgy tűnt, zavarja, hogy vele szemben ülök. Hogy egyáltalán ül valaki vele szemben. Mint ahogy én is szívesebben ültem volna egyedül a fülkében. De hát mindenki oda ül, ahová a jegye szól. Én az ablak mellé kértem. Ezek szerint ő is. Csakhogy én menetiránnyal szemben ültem, míg ő háttal. Nagy különbség. Én láttam, hová megyünk, ő csak azt, honnan jövünk. Az ember nem azért kel útra, hogy folyton azt lássa, honnan távozott… A legszebb útszakasz karéját szelte a vonat, a Marosfő és Szászrégen közti távot. Évente háromszor utaztam itt, oda-vissza, és minden alkalommal lenyűgözött a táj szépsége. Ahogy ma is. A szépséget nem lehet megszokni. Lássuk bár hétköznap. Balról sziklafal, majd mi a síneken, jobbról a fiatal Maros, tarajos kivagyisága nyugodni látszott a szélesség és mélység atyai intelmeitől, aztán autóút következett, és még egy sziklafal, melyen az élet valószerűtlen testtartásban nyögte a nehézkedést, itt-ott szinte tótágast állt. Elnézést. Toóthágast. Mert nemes élet az ilyen. Kis vízesések csordogáltak föntről, a sziklák pereméről, melyek télen megfagytak a mozdulattal együtt, és a hatalmas jégcsapok a bércek hegyes metszőfogainak tűntek, és mindenféle rémségeket képzelhettem oda. Az útról csak annyit, hogy abban a korban voltam, mikor az ott közlekedő autók többsége piros. Néhány évvel ezelőtt még pöttyösek is voltak, de azt kinövi az ember. A fény, optikájának bölcsességében, úgy rendezte viszonyát az ablakkal, hogy kiláttam azon, ugyanakkor vissza is verődött róla az arcom, egyenesen az ajtó üvegéig, majd onnan vissza, és megint, és megint, így dobálóztak az arcommal, a végtelenségig, hajszálon múlt, hogy ki nem törött az üveg. A szerelvény is tükröződött a Marosban, és a folyó őbenne, egy-egy vízfodor hol elvett, hol hozzáadott valami csekélységet a képhez, és az utazásra is hatással volt mindez, mintha egy folyton arrébblépő koordinátarendszer valamelyik végtelene felé nyúló aszimptotája lenne, mely a határértéket megközelíti, ám soha nem éri el, aztán a megérkezés pillanatában mégis metszeni fogja a tengelyt, csakis azért, mert akkor már másképp tekintünk rá, ami őt magát is tulajdonságai megváltoztatására készteti, épp a megfigyelő átlényegült álláspontja miatt. Mikor az utazóból csupán egy helység polgára lesz. Tulajdonképpen úgy nézett ki ez az útvonal a térképen, a Galac–Temesvári gyors útvonala, mintha valaki, keletről nyugati irányba, remegő kézzel áthúzta volna az országot. Aztán vissza, nyugatról keletre, mikor hazatér. Ahogy én. Háromszor egy évben, oda-vissza.
– Hová utazol? – kérdeztem a fiút, vigasztaló hangsúllyal, a menetirány fonákja miatt.
– Hohó… – válaszolt, és kezével háromszor elsuhintott a füle mellett, ami csakis azt jelenthette, hogy a végállomásig vagy ahhoz nagyon közeli helyig tart az útja.
Én is „hohó” utaztam, annak suhintásaival, úgyhogy sokáig együtt leszünk. Nagyon álmos voltam a korai ébredés miatt, láttam, az útitársam is ásítozik. Lehet, szerencsém lesz, gondoltam, és átalszom az út unalmasabbik részét. Úgy lett.
Az ellenőr ébresztett fel.
– Tíz perc, és megérkezel – mondta.
– Nem látta, leszállt az utas, aki itt ült szemben? – kérdeztem.
– Nem volt itt senki, kedves fiam.
Aztán hosszan sikítva megállt a vonat. Leszálltam, és ott állt az ország a talpam alatt, épp csak le volt fátyolozva a földje, mindenféle színes kőlapokkal. Hogy azok kopjanak. Cserélhetők. Vajon hová tűnt a fiú? Csak álmodtam volna, és a tükörképek végtelenéből választottam útitársat magamnak? Ott kell lennie, csak kilépett valahová biztosan. Majd leszáll, és hazamegy. Elindultam én is, az állomásról hazafelé. Pedig otthonról jöttem. És ha Zsibón, Pesten, Kolozsváron szállnék le, akkor is egyik otthonom felé tartanék, az állomásokról. Majd hazajönnék onnan is. Szétszóratott családom bármerre néző, egyetlen iránya. Hazamegyünk. Még hallottam, sípolt a mozdony, fölrebbentek a madarak, láttam, milyen határtalan az ég. Elindult a vonat, hogy nemsokára megforduljon, aztán jöhet a folyó, az autók, pirosan, a sziklák, rajtuk a jégcsapok, bennük a mozdulat. És elviszi magával az egymásnak válaszoló képeket, miket már egyszer megtaláltam. A szünidő végén velük leszek ismét. Aztán már teljesen, de teljesen mindegy lesz, hol szállok le ezen a földön, ott leszek majd otthon, ahol a magasba hívnak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 13-i számában.)
