Elegáns, hajlott hátú, idős asszony állt egy gyönyörű kabátban a Felszabadulás téri buszmegállóban.
– Gyere arrébb, kislányom – mondta anyám, és nézte az idős, szép arcú nőt, mint aki megkövült.
Nem értettem, mi történt. Éppen nem ugrándoztam, mert anya azt nem szerette.
– Tönkremegy a szép lakkcipőd, kislányom – mondta olyankor anya mindig.
– Anya, miért jöjjek arrébb? – kérdeztem.
– Csendesebben, kislányom – mondta ő. És húzott el, minél messzebb az idős nőtől, majd annyit mondott:
– Ő a Bübü. Majd ha nagyobb leszel, elmesélem, ki ő.
Bübü, Bübü – ízlelgettem a szavakat. Aznap délután már nem tudtam a csillogó kirakatokra és a török mogyorós drazséra sem figyelni. Ez volt ugyanis a kedvenc programunk anyával szombat délután. Felültünk a buszra, beutaztunk a Belvárosba, néztük a kirakatokat, majd édességet vásároltunk az Édességboltban. Imádtam ezeket a délutánokat. Anyával felöltöztünk szépen ilyenkor, és úgy éreztem, nagylány vagyok. Nyolcéves voltam. Aztán otthon már nem bírtam tovább, és megkérdeztem:
– Anya, ki volt az a néni? Ha ismered, miért nem köszöntél neki?
– Mondtam már, a Bübü – válaszolt mérgesen anyám. – Hagyjál most ezzel.
Tudtam, apához kell fordulnom. Amit anya nem mesél el, azt ő el fogja mondani.
– Apa, ki a Bübü? – kérdeztem őt, amikor legközelebb cukrászdába mentünk.
– Te meg honnan tudsz róla, kislányom? – csodálkozott apa.
– Anyával láttuk, de nem mentünk oda hozzá.
– Hát, ezen nem csodálkozom – folytatta apa. – Ez egy érdekes történet. Tudod, nagyapád fiatalon megözvegyült. Nem nősült újra, minden elismerésem ezért az övé. Felnevelte anyádat és a testvéreit, diplomát adott a kezükbe. Nem vitt mostohát a házhoz. De amikor hatvanéves lett, a gyerekei már felnőttek, nagyapádat is utolérte a szerelem. Ő a Bübü. Képzeld, annyira szerette a nagypapát, hogy a születésnapjára saját kezével darálta a mogyorót, abból csinálta a mogyorókrémet a süteménybe, mert az volt nagypapa kedvence.
– És akkor miért nem találkozunk mi vele? – kérdeztem én. – Sütne nekünk is tortát, mogyorósat. A te anyukád úgyis messze lakik, apa.
– Hát azt nem lehet, kislányom – apa szomorúan nézett. – Anya haragszik rá.
– Miért? – nem értettem.
– Anya azt szerette volna, ha a nagypapának a nagymama halála után semmilyen párkapcsolata nem lesz már.
Sokat álmodoztam aztán Bübü néniről. És a mogyorótortáról. Nem láttam őt soha többé.
– És azt tudod, mi volt a nagyapa temetésén? – kérdezte csaknem negyven évvel később az unokatesóm.
Épp nagyapa sírkövénél álltunk a már majdnem felnőtt fiammal.
– Mire gondolsz? – kérdeztem én.
– Eljött Bübü. És mindenki összezárt, anyád, a nővére, mint fekete varjak a vetésnél. Csak az én anyám ment oda hozzá. Megsajnálta. Ő támogatta. Ha belegondolunk, élete utolsó éveiben ő szerette a legjobban nagyapát.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette
A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.
Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Soha nem értettem, és nem tudtam elfogadni, miért vannak notórius késők. Trixi barátnőm az egyetemi évek alatt mindig mindenhonnan elkésett. Meg volt beszélve, hogy találkozunk a téren, az épület (ami akkori szóhasználatunkban mindenkor az ELTE Jogi Karának impozáns épületét jelentette) előtt, már mindenki ott volt, ő nem. Aztán húsz-huszonöt perc késéssel megérkezett, könnyedén és vidáman. És nem izzadt. A homloka se, a bajusza se.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.