Elegáns, hajlott hátú, idős asszony állt egy gyönyörű kabátban a Felszabadulás téri buszmegállóban.
– Gyere arrébb, kislányom – mondta anyám, és nézte az idős, szép arcú nőt, mint aki megkövült.
Nem értettem, mi történt. Éppen nem ugrándoztam, mert anya azt nem szerette.
– Tönkremegy a szép lakkcipőd, kislányom – mondta olyankor anya mindig.
– Anya, miért jöjjek arrébb? – kérdeztem.
– Csendesebben, kislányom – mondta ő. És húzott el, minél messzebb az idős nőtől, majd annyit mondott:
– Ő a Bübü. Majd ha nagyobb leszel, elmesélem, ki ő.
Bübü, Bübü – ízlelgettem a szavakat. Aznap délután már nem tudtam a csillogó kirakatokra és a török mogyorós drazséra sem figyelni. Ez volt ugyanis a kedvenc programunk anyával szombat délután. Felültünk a buszra, beutaztunk a Belvárosba, néztük a kirakatokat, majd édességet vásároltunk az Édességboltban. Imádtam ezeket a délutánokat. Anyával felöltöztünk szépen ilyenkor, és úgy éreztem, nagylány vagyok. Nyolcéves voltam. Aztán otthon már nem bírtam tovább, és megkérdeztem:
– Anya, ki volt az a néni? Ha ismered, miért nem köszöntél neki?
– Mondtam már, a Bübü – válaszolt mérgesen anyám. – Hagyjál most ezzel.
Tudtam, apához kell fordulnom. Amit anya nem mesél el, azt ő el fogja mondani.
– Apa, ki a Bübü? – kérdeztem őt, amikor legközelebb cukrászdába mentünk.
– Te meg honnan tudsz róla, kislányom? – csodálkozott apa.
– Anyával láttuk, de nem mentünk oda hozzá.
– Hát, ezen nem csodálkozom – folytatta apa. – Ez egy érdekes történet. Tudod, nagyapád fiatalon megözvegyült. Nem nősült újra, minden elismerésem ezért az övé. Felnevelte anyádat és a testvéreit, diplomát adott a kezükbe. Nem vitt mostohát a házhoz. De amikor hatvanéves lett, a gyerekei már felnőttek, nagyapádat is utolérte a szerelem. Ő a Bübü. Képzeld, annyira szerette a nagypapát, hogy a születésnapjára saját kezével darálta a mogyorót, abból csinálta a mogyorókrémet a süteménybe, mert az volt nagypapa kedvence.
– És akkor miért nem találkozunk mi vele? – kérdeztem én. – Sütne nekünk is tortát, mogyorósat. A te anyukád úgyis messze lakik, apa.
– Hát azt nem lehet, kislányom – apa szomorúan nézett. – Anya haragszik rá.
– Miért? – nem értettem.
– Anya azt szerette volna, ha a nagypapának a nagymama halála után semmilyen párkapcsolata nem lesz már.
Sokat álmodoztam aztán Bübü néniről. És a mogyorótortáról. Nem láttam őt soha többé.
– És azt tudod, mi volt a nagyapa temetésén? – kérdezte csaknem negyven évvel később az unokatesóm.
Épp nagyapa sírkövénél álltunk a már majdnem felnőtt fiammal.
– Mire gondolsz? – kérdeztem én.
– Eljött Bübü. És mindenki összezárt, anyád, a nővére, mint fekete varjak a vetésnél. Csak az én anyám ment oda hozzá. Megsajnálta. Ő támogatta. Ha belegondolunk, élete utolsó éveiben ő szerette a legjobban nagyapát.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.