Buszon ülök, mindjárt a vezető mögött, nézem a budai utcát, ó, az ott a régi Sipos étterem, elfut mellette a busz, de utánam ered az egykor volt asztaltársaság emléke. A nyolcvanas években írók verődtek itt össze kedd esténként, beszélgetni, halászlét enni. Az első a felismerés villanása: hiszen alig vagyunk már, sokukat én, aki akkor majdnem gyerek voltam, mára túl is öregedtem, van, aki az én mostani koromat már meg sem érte. Szíven üt az idő rohanása. Aztán utolér, birtokba vesz az emlék. Ülünk a megállított időben a régi Sipos étterem különtermének hosszú asztalánál, sorban, ahogy akkor ültünk, több mint három évtizeddel ezelőtt. Terike hozza a halászleves tálakat, sok belsőséggel, kenyérrel, elégedetten vesszük magunk elé a tányért, a borokat már kihozták, hozzálátunk, közben folyik a szó.
Szélről, fal felől Csurka István, alig szól hozzá a beszélgetéshez, nagyokat hallgat – Dékány Kálmán, Kami, kicsi, vékony ember, aranyszívű író mondta egyszer, hogy Csurkával beszélgetni olyan, mintha homokban próbálna labdát pattogtatni az ember –, Csurka inkább csak hallgat, trónol a nagy testével, a nevetése is csak rövid höhöhö, fölényes távolságtartása mögül kisejlik valami mély frusztráció. Mellette az öccse, László, a színész, jó színészekről soha nem tudni, ki van a szerep mögött, szerepel ő is, de visszafogottan, tiszteli a többieket, színésznél ritka az ilyen.
Itt van a patikus, mindenki így emlegeti, a nevére már nem emlékszem, valójában gyógyszerész, magas rangú katonatiszt. Kinek kije, hogy itt lehet, nem derül ki. Egyszer voltunk nála siposbéliek, Raksányi Gellért, Kutyubácsi – hogy került oda, ezt sem tudom, nem járt a régi Siposba – végigszerepelte a látogatást, Major Tamást adta, ahogy kirúgja őt, behunytam a szemem, Major ott volt a szobában. Kimentem a fürdőszobába, olyan retkes, fekete fürdőkádat életemben nem láttam, egy patikus, még ha agglegény is, hogyan fürödhet benne, talán nem is fürdött soha. Szóval itt van a patikus, egyenrangúként viselkedik, úgy is veszik.
Szakonyi Károly csöndes ember, ebben a kiválasztottak demokráciájában hajszálnyival sem foglal sem több, sem kevesebb teret, mint a saját kiterjedése, ha szól, végighallgatják, ha más szól, végighallgatja. Mellette Csukás Pista, akit mindenki szeret, csupa természetes elevenség, ahogy fogy a bor, a szeme rése egyre kisebb, az ember már nem is érti, hogyan lát ki rajta, beszél, énekel, az egyetlen az egész társaságban, aki minden játszma és szándék nélkül folyamatosan önmaga.
Mellette Gyurkovics Tibor. Habitusa szerint színészibb, mint Csurka László, a figyelemért, ha kell, akármely mutatványra kész, bajusz nélküli körszakálla is a figyelemfelkeltés eszköze, szórakoztató, csillogó, meg is dolgozik érte. Remek költő volt, a verset nagyrészt elhagyta, hullámzó minőségű prózaíró lett, megy a siker után, a siker is megy őutána még a színházba is. Itt ül Gyurkovics, figyelni kell rá, ha más beszél is, nélküle félig üres volna a terem, tán össze sem jönnének a többiek.
Galsai következik, nagyon kövér ember, az egész társaságnak a fő szervezője. A Siposon kívül a társasági életét telefonon bonyolítja, a vacsora napjain már reggeltől telefonál, mindenkit felhív, mindenkit rábeszél, mindenkivel politizál, a telefonszámlája egy élüzemével vetekszik. Keveset és nagyon jól ír, sokat és lebilincselően beszél, naponta két doboz cigarettát szív, sokat iszik anélkül, hogy akár csak spicces is lenne, képes éjjel lábosból, kanállal hideg töltött káposztát enni, orvoshoz menni nem hajlandó. Senki sem tudja, mi az igazán fontos neki, de mindenki szívesen van vele.
A fal felőli sor végén, az ablakhoz legközelebb Végh Antal, Tóni, kicsi, kerek fejű szabolcsi ember hatalmas öntudattal, a korábbi múltjából erős, jó novellákkal, a közeli múltjából focikönyvekkel, amikkel rengeteg pénzt keresett és híres lett, fölényesen magyarázza a többieknek, hogyan kell pénzt keresni. Unyban van gazdasága, dicsekszik a disznóival, az almáskertjével. Egyszer rábeszélték, hogy hívja meg a társaságot disznóölésre, a háta mögött nevették, mennyire fog neki fájni, hogy ingyen megeszik azt a sok drága ételt. Fukarnak tartják, a szíve mélyén az is, hozza magával a paraszti családjából, Szabolcsból. Egyszer eljött ide a Siposba Karinthy Ferenc, éppen azután, hogy a fia, Márton hatalmasat bukott Végh Antal sportcsarnoki focicirkuszával, a halászlé fölött összevitatkoztak, rosszízű vita volt, mindenki belebeszélt, még Csurka is, Karinthy kedvetlenül ment el. Azért a novelláiért Végh Antalt becsülik. Maguk közül való.
Az ablak felőli asztalfő Lázár Ervin helye. Ha iszik, a fejére tapad a haja, nagyhangú lesz, nem agresszivitás, hanem valami belső zabolátlanság bújik elő belőle, ami fölött józanul teljes biztonságban uralkodik. Egyszer beborozva összeszedett a pesti estében két afrikait, bevitte őket a Népszabadság-székház büféjébe, és addig nem engedte el, amíg meg nem tanulták magyarul, hogy Nyasszaföldön lassan jár a posta. Őt is szeretik, majdnem annyira, mint Csukás Pistát.
A bejárat felőli oldal sarkán ülök én, kezdő újságíró, Galsai kollégája, nagyokat hallgatok, rendben is van, ez itt a szerepem, hallgatni. Mellettem Kardos G. György, aki 1944-ben kivándorolt Izraelbe, aztán a legrosszabbkor, 1951-ben visszavándorolt, jó regényei vannak, de pénzt színházi munkákkal, operettszövegkönyvvel, filmforgatókönyvekkel keres, az ÉS szerkesztője. Jóízűen vacsorál, jókedvűen vesz részt a beszélgetésben.
Egyszer eljött Abody Béla, nagydarab, vaskos ember, ketten támogatták, Kardos G. mellé telepedett, ő volt a legközelebb a bejárathoz. Abody országos hírű hipochonder volt, nevezetes betegségei a vándorrák (minden reggel másutt ütötte fel a fejét), a ceruzaszéklet és a tüdőpölyh, eszerint mikroszkopikus részletekben köhögte volna ki a tüdejét, a végén majd nem marad semmi. Szó szerint hatalmas étvággyal fogyasztotta az életet, az apró szerkesztőségben, amelyet afféle sine curaként kapott a mindenható lapkiadó-igazgatótól, Siklósi Norberttől, dunsztosüveg madártejekkel, fazék töltött káposztákkal kedveskedtetett magának a beosztottaitól, húsz gombóc fagylaltot evett evőkanállal, ételhordóból, liter Coca-Colával leöntve, ivott, cigarettázott, kávézott. És betegségeit dédelgette, mesélte, írta, tárta ország-világ elé. Most, súlyos betegen az egész az ellenkezőjébe fordult. Letromfolta az aggódva felé fordulókat, közeli teljes gyógyulásáról biztosította őket, optimistán tekintett a jövőbe, írói terveit fejtegette. Néhány hónap múlva meghalt.
Az állandó tagok közé Hernádi Gyula, Zsül tartozik még, Kardos G.-től jobbra, mindig elegáns úriember, natúr húsokat eszik köret nélkül, és fantasztikus elméleteit fejtegeti, kissé idegenül, rendszeresen lemaradva a szóhoz jutás versenyében, amelyben Gyurkovics a bajnok. Nem fecseg, inkább magyaráz, bár a hallgatónak az az érzése, szeretne ő fecsegni, anekdotázni, sziporkázni, csak nem tud. Csurka ilyenkor hallgat, Hernádi elméleteit fejtegeti.
Sokszor eljár még Kolozsvári Grandpierre Emil, Emici is, most is itt ül Hernáditól jobbra, jól szabott, világos, nagykockás zakója már öregesen bő, kedvesen mosolyog, kanalazza a halászlét, túlkiabálni senkit nem tud és nem is akar. Egyszer a szerkesztőségben ültünk ráérősen, benézett Emici, rögtön ő lett a középpont, mindenki őt hallgatta, mindenki neki szerepelt, aztán belépett Vilt Tibor, a szobrász, erős hangján, a rosszul hallók módján, hangosan szónokolni kezdett, már ő volt a középpont, a hátralévő időben Emici már csak ült és mosolygott. Itt a Siposban a nőket illetően nyolcvanhoz közel is tekintély, bántó mellékzöngék nélkül frivol történeteket mesél.
Kanalazzuk a halászlét, Gyurkovics harsányan anekdotázik, Csurka döcögve nevet, Hernádi a natúr húst piszkálja a tányéron, Kolozsvári mosolyog, Végh Antal párhuzamosan beszél Galsaihoz, mert nem szereti, ha nem rá figyelnek, Terike benéz az ajtón, kér-e valaki még kenyeret, ott ülünk örök időktől és örök időkig, amíg túl nem öregszenek minket is, akik emlékszünk még a régi Sipos keddi vacsoráira.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 15-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.