Halló, komám, te vagy-e? Hogy hogy vagyok? Nem dicsekedek, hitvány hideg van, pedig még csak nóvember, akkora a cúg, hogy fejedet viszi le, s a füleid kettéállnak tőle, az orrodtól nem látsz, olyan köd van, hejj, s a hegyek mán havasok. A csempekályha, mire kelsz fel, jól ki van hülve, a fát mán korán reggel fel kell vágni, s a tüzet rakni meg. Tudom, tudom, Keresztúron se sokkal jobb. S ha még ez nem volna elég, kell menjek dógozni. Nem voltam én soha dög, s nem es vóna azzal semmi baj, hogy az igát húzom minden álló nap azét a hitvány fizetését, dógozom úgy, te, hogy szakadok meg, met ami kicsi idő van a nyugdíjig, az már valahogy eltelik. Hanem ezzel a kuvikvírussal, no ezzel aztán, hallod-e, komám, mindenki megbolondult.
Egész nap egyebet se hallok, így kuvik, úgy a kuvik, s hogy krepálnak meg az emberek.
Én nem tudom, de itt a faluba a hirit még nem hallottam, ejsze csak Szemiklóson van, városi vírus kell legyen. De hogy meg van zavarodva a világ, az biztos.
Hogy mitö, ótasd-e bé magadot? Há ide figyelj!
A mocsok, rabló parlamenterek ülnek benn Bukurestbe, s nem csinálnak semmit, csak a szemüket meregetik, s a szájukat járassák, s ülnek a jó meleg blokkokba, nem kell vágják a fát a harmatos hidegbe, mint mü, hogy a rossznyavaja álljon bele egytől egyig az egészbe.
S nem sül le a pofájukról a bőr csóré karral, izomingbe fényékepeződni, s veteszkedni, hogy melyik a vagányabb legény, amikor a sziringát a nővér szúrja beléjük. De azt nem a karjikba szúrja, légy nyúgodt affelől, meg van csinálva, színház az egész, komám, ne törödj, met ezek féltik a tyúkszaros életüköt.
Hogy mondod, me nem hallak rendesen, hogy ótasd-e bé magadot?
Hallod-e, hogy jártam én es. Met én ezt az ótást nem akartam, az asszonynak es megmondtam, ha bé találja adatni, kikőtözöm a csűrbe, met én vele többet együtt nem hálok, s a gyermek es ott Kolozsváron meg ne próbálja, met a lábát a kapun bejül nem teszi.
Ki tudja, mi van benne, komám, még azt es hallottam, telefondefektor.
De nem vót, mit csináljak, a főnök addig-addig, hogy reakényszerített. Aszongya egy szép nap, ótasd bé magad, ha nem, hónap ide nekem hiába es jössz, ki vagy rúgva.
Na mondom, jól vagyunk járva, mint a juhok, hallod-e, az esztenán, a fülönköt épp ki nem szúrják, s nem pecsételik belé, hogy ótva.
A gyermek a számítógépen béprogramírozott, s aztán eresszed fel Szemiklósra, s bé az ótóközpontba.
Ott az előtérbe két faintos pecánka alig várta, hogy megjöjjek, még a nevemet es tudták fejből, hejj. Mondom magamnak, nálunk mégescsak jobb, mint a parlamentereknél fenn Bukurestbe, mert azok hiába vetkeztek le majóra, debelák, csemer surgyelán cácák szúrták beléjük a sziringát.
Elkérték a buletint, valagászódtak cseppet, hogy van-e valami bajom, s kitöltötték a papírt, s azzal mehettem es bé egy másik szobába, s mire észbe kaptam, már a sziringa bennem vót. Jöttem vóna el, mert az asszonynak a piacról savanyúságnak valót meg kellett venni, s ha már itt vagyok Szemiklóson, a Kauflandba es bésirülök, hogy cseppet tátsam a szám, s valami jó finom miccset egyek meg.
De erre elém ugrik a doktor, s aszondja, hohó, üljek le, s várjak negyedórát. Mondom, métt, te, há’ nem elég, hogy a sziringát belém szúrtátok, s a telefondefektáló már bizsereg a hónajamba, s mindjárt megcsengetni se tudok senkit, még várjak es? Há’ mire, te, azt a napszentületit neki?!
De nem volt kivel beszélni, az ajtót bécsukta, a kulcson egyet fordított, s azzal bésirült az irodába.
Aztán ahogy ott figyelőztem, megjelent még három vénasszony, azok es haza akartak menni, de nem lehetett. S végire egy cinka es jött. Na, az ejsze nem idevalósi vót, met a maszka a homlokáig fel vót húzva, s dörzsölgette a kezeit a szesszel, hogy valami rossznyavalyát el ne kapjon. Az idő letelt, a doktor kibút az irodából, megkérdezte, valami probléma van-e. Nem szólt senki semmit.
De a cinka nem bírta megállni, s elkezdte a litániát mondani, hogy ő így s úgy, milyen rosszul vót a múltkor, s micsináljon, ha megin ez lesz. Ne törődj, aszondja a doktor, vegyél bé egy aszpirint, s a dunnába bé, s reggelre el van felejtve.
Hát így csináltam én es. S látod-e, komám, még a bagaracok nem vittek el, csak az a telefondefektor ne vóna, megcsengetni azétt nem tudtalak, s kellett te a sok pénzt kőccsed, de ne búsulj semmit se, legalább fel vagy világosulva.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.