Az úgy vót, hogy az Úristen Székelyfőd közepibe ügyes kicsi oroszlánkölykeket akart teremteni, hogy a kedvenc népit legyen, ki megvédje a sárga veszedelemtől, a töröktől, a tatártól s főképpen a surgyelántól.
Szépen el es vót annak rendje s módja szerint tervezve minden, de a projektért felelős miniszter, ahogy az más munkahelyeken es sűrűn eléfordul, a főnököt nem erőst szerette. Megmakulykodta magát, s asszonta, még ha a Magasságost jól fel es hergeli, ő biza ide, erre a bűnkeserves helyre semmiféle oroszlánkölyket nem hoz. Különben es a setét, hideg erdőkbe nincs mit keressen egy ilyen ibóktalan macska, éhen veszne a sok ugri bugri nyúl, facsarintos eszű róka, filigrám mókus s girnyác gida között. Elévette a doszárokot, s addig-addig törte a fejit, míg ki nem fundálta, hogy’ legyen.
Látta, hogy az Északi-sarokra az Úr valami csemer, fehér szőrös állatot akar teremteni akkora mancsokkal, hallod-e, mint hat kulyak, s olyan csúf debella testtel pontoson, mint fesszegen a kómánéjé.
Hogy az égedelmét csillapítsa s az Úrnak jót béolvasson, még egyet csavart es a tervin. A fehér szőrt rusnya veresre béfestette, s gondolta, ez a székelyeknek pont jó lesz, az Északi-sarkon úgyes csak unatkozna a sok fóka s alaszkai vágottszemű között az az állat.
Mire a Fennvaló egyet fordult, a projekt meg es vót valósítva, s Székelyfődre bé vót telepítve a medve. De az Úr se vót rest, megteremtette boszszúból a kénköves poklot, s elkeresztelte a hitván minisztert Lucifernek.
A medvével mán nem vót, mit matasson, s melléje oroszlánkölykeket nem vihetett. Gondolt egyet az Úr magában, megteremtette a székely férfit, hogy a medvének es legyen ellensége.
A székely férfi az anyja mejjin tej helyett fenyővizet iszik, hogy legénkorába ne legyen látyiputyi, s ha a medve béduvad a kertbe, tudja a fülinél fogva az erdőbe visszahánni.
Ha a bajusz kiserken az ajakán, az anyjának mán semmi öröme sincs benne, állandóan csak feszedezik, eldángálja a pénzt, duvatlankodik, pontoson olyan ördögparatika, mint az apja kölyökkorában. Percelkednek, keresik a bajt, ahogy pityvarlik, mán azon gondolkoznak, hogy a medvével mikor kell viaskodni, s ha medve nincs olyan kedvibe, valamelyik komával egészen biztos, hogy összekocolódnak.
Ha megházasodnak, cseppet megszelídülnek, mett a székely férfi se az Úristentől, se a surgyellántól, se görgetegtől, se munkától nem fél, egyedül csak a feleségitől. Ha a székely fehérnép elkezd kelepelni, a medvék úgy megjednek, hogy Dobrudzsáig meg se állnak, a tavirucák fészkibe es meghúzzák magukat, csak a csirikolástól megmeneküljenek
Gyergyói székely szavak
ajak: áll
béduvad: beront
csemer: visszataszító, undok
csirikolás: magas hangon való kiabálás
debella: (túlzottan) nagy, testes
duvatlankodik: nem ismeri a mértéket
égedelem: bosszúság
eldángálja a pénzt: elveri a pénzt
feszedezik: adja a nagyot
filigrám: apró termetű és ügyes
girnyác: sovány
görgeteg: mennydörgés
ibóktalan: idétlen, formátlan
kelepel: folyamatosan, emelt hangon beszél
kulyak: ököl
látyiputyi: gyámoltalan, lagymatag
megmakulykodja magát: megmakacsolja magát
ördögparatika: démonszerű lény
összekocolódnak: összevesznek, egymásba belekötnek
percelkedik: indulatoskodik, idegeskedik
A surgyelán, surgyellán nem székely szó, Surgyelán a neve Tamási Áron román csendőrjének.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.