Verebes Ernő: A te udvarodban

2021. augusztus 27., 08:09
Duncsák Attila: Sors (2003)

Levél Fennebbvalónknak

 

A régen magunk mögött hagyott, homályos időszakok a megérkezés reményének korszakai voltak. Ma sem feledhetők, még élnek bennünk, magyarokban. Gazdagítanak, kétségbe ejtenek, büszkévé tesznek, gondolkodásra, küzdésre késztetnek bennünket. Igen, mintha gyengélkedők lettünk volna időről időre, mégis, általad felismerve és felemelve, a szabadság útjára léptünk. Azóta már tudjuk: sokkal többet kaptunk, mint amit elveszítettünk. Jelenléted, tanítással felvértezett törődésed gyógyított meg minket. Olyan remény jutott nekünk osztályrészül, mint amilyet egy újszülött kaphat, amikor a világ legfontosabb lényeként megszületik. Amikor csak ő van, mert ő lett abban a pillanatban, és mindenki azt akarja, hogy legyen.

Ilyen biztonságban érezzük magunkat a Te udvarodban.

A köszönet a pillanaté, a hála életfogytig tart. Sőt, a felmenők által azon túl is. De még inkább hálásak vagyunk Neked a pillanatokért: lélegzetvételünkkel beosztott életidőnkért; amelyeket immár egyenként felismerünk, köszönthetünk, és talán a legnagyobb szabadságunk is pont ez nekünk.

Hihetjük, hogy a folyamatos háborúzások után felülhetünk egy hazafelé tartó vonatra? Hogy most valami új kezdődik, és újjászületik a világ? Amit tudunk, hogy ez most is csak rajtunk múlik, általunk történhet. Általad viszont teljes lett egy bennünket megerősítő, itt tartó szándék, és mi, mint ennek az akaratnak a részesei, mintha látóbb szemmel néznénk szét magunk körül. A mozgás élménye, a létezés pillanatainak sorjázása dobol a fejünkben ilyenkor, miközben nem történik több, mint amennyit egy ember nap mint nap megtesz azért, hogy ne csak fennmaradjon, de észre is vegye, hogy él.

Mégis, azok a dolgok, amelyek minden felett állnak – a Te hiteled, a Nemzet és a Család óvó ereje –, nos, ezek tesznek minket avatott utazókká, tartalmas túlélőkké, téged pedig, számunkra, Valakivé. Eszmélésünk óta ismerjük egymást, és ez a tény különös bizalmat feltételez. De furcsamód mégsem elég ahhoz a felfedezéshez, amit csak akkor tehet meg valaki, ha saját valótlanságodban ismer fel téged. Nagy áldás ez, mi tagadás…

Ki vagy te? Kimondani sem merjük…

Mert amíg múlik lassan a világ dicsősége, így vagy úgy, de Neked címezzük fohászainkat. A köszönet véges, a hála végtelen. Hisz ott voltunk, és láttuk, hogy léteznek olyan támaszok, amelyek akkor is állnak, amikor éppen nem támaszkodik rájuk senki. A kutakból akkor is folyik a víz, amikor nem hajol föléjük senki. Ennek felismerése mindennapi megváltásaink részévé vált. Ezért oly fontos nekünk, hogy a világon vagy, és hogy a mi világunk rajtad áll, és az is jó, hogy ilyen vagy, amilyen – általunk, mert önmagad által.

Így létezel Te számunkra akkor és nem csak akkor, amikor lehetőséget adsz arra, hogy minden eljövendő jelenné válhasson – még egy jó ideig…

Ámen.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)