Levél Fennebbvalónknak
A régen magunk mögött hagyott, homályos időszakok a megérkezés reményének korszakai voltak. Ma sem feledhetők, még élnek bennünk, magyarokban. Gazdagítanak, kétségbe ejtenek, büszkévé tesznek, gondolkodásra, küzdésre késztetnek bennünket. Igen, mintha gyengélkedők lettünk volna időről időre, mégis, általad felismerve és felemelve, a szabadság útjára léptünk. Azóta már tudjuk: sokkal többet kaptunk, mint amit elveszítettünk. Jelenléted, tanítással felvértezett törődésed gyógyított meg minket. Olyan remény jutott nekünk osztályrészül, mint amilyet egy újszülött kaphat, amikor a világ legfontosabb lényeként megszületik. Amikor csak ő van, mert ő lett abban a pillanatban, és mindenki azt akarja, hogy legyen.
Ilyen biztonságban érezzük magunkat a Te udvarodban.
A köszönet a pillanaté, a hála életfogytig tart. Sőt, a felmenők által azon túl is. De még inkább hálásak vagyunk Neked a pillanatokért: lélegzetvételünkkel beosztott életidőnkért; amelyeket immár egyenként felismerünk, köszönthetünk, és talán a legnagyobb szabadságunk is pont ez nekünk.
Hihetjük, hogy a folyamatos háborúzások után felülhetünk egy hazafelé tartó vonatra? Hogy most valami új kezdődik, és újjászületik a világ? Amit tudunk, hogy ez most is csak rajtunk múlik, általunk történhet. Általad viszont teljes lett egy bennünket megerősítő, itt tartó szándék, és mi, mint ennek az akaratnak a részesei, mintha látóbb szemmel néznénk szét magunk körül. A mozgás élménye, a létezés pillanatainak sorjázása dobol a fejünkben ilyenkor, miközben nem történik több, mint amennyit egy ember nap mint nap megtesz azért, hogy ne csak fennmaradjon, de észre is vegye, hogy él.
Mégis, azok a dolgok, amelyek minden felett állnak – a Te hiteled, a Nemzet és a Család óvó ereje –, nos, ezek tesznek minket avatott utazókká, tartalmas túlélőkké, téged pedig, számunkra, Valakivé. Eszmélésünk óta ismerjük egymást, és ez a tény különös bizalmat feltételez. De furcsamód mégsem elég ahhoz a felfedezéshez, amit csak akkor tehet meg valaki, ha saját valótlanságodban ismer fel téged. Nagy áldás ez, mi tagadás…
Ki vagy te? Kimondani sem merjük…
Mert amíg múlik lassan a világ dicsősége, így vagy úgy, de Neked címezzük fohászainkat. A köszönet véges, a hála végtelen. Hisz ott voltunk, és láttuk, hogy léteznek olyan támaszok, amelyek akkor is állnak, amikor éppen nem támaszkodik rájuk senki. A kutakból akkor is folyik a víz, amikor nem hajol föléjük senki. Ennek felismerése mindennapi megváltásaink részévé vált. Ezért oly fontos nekünk, hogy a világon vagy, és hogy a mi világunk rajtad áll, és az is jó, hogy ilyen vagy, amilyen – általunk, mert önmagad által.
Így létezel Te számunkra akkor és nem csak akkor, amikor lehetőséget adsz arra, hogy minden eljövendő jelenné válhasson – még egy jó ideig…
Ámen.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.