Mindenki látja, érzi a cipője talpa alatt. Mi tesszük széppé, szőnyeggé, holott a halál lakik rajta. De ami múlik, visszajön, visszasétál a parkon keresztül vagy a Tisza menti füzesben, amikor céltalanul járunk-kelünk, elvesztett szemüvegünket keresve: még láthatni minket errefelé.
Az ókori keletiek repültek rajta (…), mi megtűrjük, lépteink tompításaként. A gyakorlótér marad a régi, az osztatlan poligon nem válogat, legfeljebb hit szerint osztja meg az elhunytakat. Igen, temetőkről beszélek, a november egy ilyen hónap. Hiénák is kellenek, ha már oroszlánok vannak. Együttélés az elmúlással: gyönyörű fogalompár, dögidéző ámbraillat.
A fiatal a hegy előtt áll, halálvágya mesebeli, hisz nem lát át a hegyen. Azok, kik a csúcson vannak, pillantgatnak erre is, arra is, előre, hátra, talán érzik, középen lenni nem természetes dolog. Pilinszkynek sem lehetett mindegy, amikor azt írta: „Magam talán középre állok.” És mi, öregek? Apám szerint, a fiatalokon kívül, az öreg öngyilkosok száma a legjelentősebb. Mert ők már tudják, látják a hegy alját, lépteik arra vezetnek, az avarszőnyeg lépéslassító puhaságán. És innentől a varázsszőnyeg röpte már csak egyet jelent.
Cukrászdába kell menni. Fürdőben kényeskedni, masszázshegyek súlya alatt. Ahogy centiméterenként halad az ember, és észreveszi, hogy méterenként simul ki előtte az édes emlékű táj. Ahogyan lép, az valami természetességgel bír. Ember. Zeneként hallható energiák működtetik világát, most úgy tűnhet, feleslegesen. Nincs már miről beszélni, az okosabbak elnémulnak, egy kicsit süketté is válnak. Magukban figyelik, élnek-e még, a száradó vadonban. Úgy tűnik, igen.
A lejtőn felfelé haladni – hátrálni valami elől. Cukrászdába menni. Fürdőben kényeskedni. Só-barlangban édeskedni.
Avarszőnyeg – mi tesszük szép szőnyeggé, holott a halál lakik rajta.
Három, négy. Raj-ta!
(Zene.)
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Neked es még csak az hiányzik, az oltás, oltasd bé magad. Megzavarodtál-e? Meg akarsz-e dögölni? Nem oltás az, az ganyélé, te, abban van a vírus. Amelyik reggelre nem fúja meg magát, azt másnap viszik es a kórházba. S onnan, tudod ugye, még senki haza nem jött.
Írok, mert nem beszélhetek. Már ötödik napja. Különös, ilyen azelőtt sose volt. Ha valami fogadásról lenne szó, vagy egy sima öncélű kihívásról, hogy hány napig bírom ki beszéd nélkül, már rég feladtam volna. Csakhogy én most nem valamiféle kihívás miatt nem beszélek...
Egy idő után ugyanis azon kaptam magam, hogy minél több negatív „sztorit” mesélnek valakiről, annál kíváncsibb leszek az illetőre, annál inkább meg akarom ismerni. Szeretek utánajárni a történetek eredőjének, hogy mi volt a konkrét helyzet, ami különböző változatokban terjedt el, hogy mi a felek szemszöge, de leginkább az, hogy miért mondták pont azt, pont akkor.
De az biztos, hogy már a fősuli után tudtam oroszul a Lénát és a Peerlen im Haar számot később, amikor az orosz többé nem volt kötelező, és átképzősként tanultam a németet az egyetemen, bár férjnél voltam két gyerekkel. Időrabló volt, el is hagytak a hűtlen barátok, mert egy percem se volt velük telefonon se beszélgetni.
Amikor úgy érezte, megszáradt, kioldotta a kendőjét, szépen a fogasra akasztotta, és egy sűrű fokú fésűvel végigszántotta rövid haját. Egyetlen hajszála sem maradt a fésűben, a hattyúfehér haj szépen simult fejbőrére. Az otthonkája zsebében kutatott, amiben egy centit, egy kisebb rafiamadzagot és egy ruhazsebkendőt talált.
A tizennégy karátos autó kivénhedt oroszlánja, Wendriner úr szerint „nincs szebb, mint öreg artistának lenni. Ismertem Olmützben egy »Halálkerék« nevű Glatsch Ödönt, aki két mankóval és három selyempincsivel bejárt a Rathaus Kellerbe, mert lezuhant a trapézról. És boldog volt, pedig nap mint nap veszekedett vele a felesége...”