Mindenki látja, érzi a cipője talpa alatt. Mi tesszük széppé, szőnyeggé, holott a halál lakik rajta. De ami múlik, visszajön, visszasétál a parkon keresztül vagy a Tisza menti füzesben, amikor céltalanul járunk-kelünk, elvesztett szemüvegünket keresve: még láthatni minket errefelé.
Az ókori keletiek repültek rajta (…), mi megtűrjük, lépteink tompításaként. A gyakorlótér marad a régi, az osztatlan poligon nem válogat, legfeljebb hit szerint osztja meg az elhunytakat. Igen, temetőkről beszélek, a november egy ilyen hónap. Hiénák is kellenek, ha már oroszlánok vannak. Együttélés az elmúlással: gyönyörű fogalompár, dögidéző ámbraillat.
A fiatal a hegy előtt áll, halálvágya mesebeli, hisz nem lát át a hegyen. Azok, kik a csúcson vannak, pillantgatnak erre is, arra is, előre, hátra, talán érzik, középen lenni nem természetes dolog. Pilinszkynek sem lehetett mindegy, amikor azt írta: „Magam talán középre állok.” És mi, öregek? Apám szerint, a fiatalokon kívül, az öreg öngyilkosok száma a legjelentősebb. Mert ők már tudják, látják a hegy alját, lépteik arra vezetnek, az avarszőnyeg lépéslassító puhaságán. És innentől a varázsszőnyeg röpte már csak egyet jelent.
Cukrászdába kell menni. Fürdőben kényeskedni, masszázshegyek súlya alatt. Ahogy centiméterenként halad az ember, és észreveszi, hogy méterenként simul ki előtte az édes emlékű táj. Ahogyan lép, az valami természetességgel bír. Ember. Zeneként hallható energiák működtetik világát, most úgy tűnhet, feleslegesen. Nincs már miről beszélni, az okosabbak elnémulnak, egy kicsit süketté is válnak. Magukban figyelik, élnek-e még, a száradó vadonban. Úgy tűnik, igen.
A lejtőn felfelé haladni – hátrálni valami elől. Cukrászdába menni. Fürdőben kényeskedni. Só-barlangban édeskedni.
Avarszőnyeg – mi tesszük szép szőnyeggé, holott a halál lakik rajta.
Három, négy. Raj-ta!
(Zene.)
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.