Verebes Ernő: Lakni egy mondatban

2022. január 07., 09:39
Siklódi Ferenc: Kihalt tárgyaink (olaj, 70×100 cm)

Hogy egyes tárgyak a barátainkká váljanak, sokat kell szomorkodnunk mellettük

Apámnak

 

A fenti gondolat körülbelül egy hónappal ezen írás megszületése előtt ötlött fel bennem.

Azóta újra és újra előkerestem, el is olvastam, mintha közben elfelejtettem volna, mintha csak a képernyőre pillantva idéződhetne fel bennem. Egyébként az eredeti szórendet néhányszor átjavítottam, pontosítottam, hogy megfeleljen annak, amiről én sem tudhatok többet, hisz eddig aligha szomorkodtam tárgyak mellett – legalábbis nem vettem észre. Eredetileg a tárgyak helyett dolgokat írtam, de aztán úgy éreztem, érthetőbb, ha a megfoghatóságra való utalással fókuszálom a gondolatot.

Formába öntöttem tehát valamit, amihez, mint egy árnyat adó útszéli fához, visszajártam, s amin akkor kezdtem igazán gondolkodni, amikor már jó ideje megszületett. Ízlelgettem, napról napra újra felfedeztem ezt a mondatot, nem hagyott nyugodni, fel kellett nőnöm hozzá, mint egy kinyilatkoztatáshoz.

Majd csalódtam benne, cserben hagyott, túl kizárólagosnak és okoskodónak találtam.

Néha, üres perceimben, amikor elméláztam mindezen, eszembe juthattak volna azok a tárgyak is, amelyekről eredendően ez a mondat szól. Vajon léteznek-e olyan konkrét valamik, melyek ismeretlenül is megérdemlik, hogy a tárgyi valóság erejével hozzák elő belőlünk az ő saját, szavakba öntött gondolati hátterüket? Talán sosem léteztek. De ha mégis, akkor igen gyorsan egy őket szerepeltető álarc mögé bújtak, ami nem más, mint a bölcs kimondhatóság – remeteráknak üres csigaház.

Most sem tudok mit kezdeni vele. Magára hagyni nem merem, ahhoz túl gyenge, felfalnák az erősebb, rátartibb szentenciák. Beolvasztani egy új szövegkörnyezetbe – ahhoz viszont túlságosan is önmaga, nem kívánja a hozzáidomított előzményeket és következményeket. Marad tehát számomra az értelem meddő vajúdása, minek során, lassan felfedezve egymást, végül összebarátkozhatunk: a gondolatom meg én. Ennek pedig – jut eszembe – ára is van, hisz valóban, eleget szomorkodtam mellette, míg a saját maga tárgyává nem vált.

Ha akarnám, most már megérinthetném.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)