Hogy egyes tárgyak a barátainkká váljanak, sokat kell szomorkodnunk mellettük
Apámnak
A fenti gondolat körülbelül egy hónappal ezen írás megszületése előtt ötlött fel bennem.
Azóta újra és újra előkerestem, el is olvastam, mintha közben elfelejtettem volna, mintha csak a képernyőre pillantva idéződhetne fel bennem. Egyébként az eredeti szórendet néhányszor átjavítottam, pontosítottam, hogy megfeleljen annak, amiről én sem tudhatok többet, hisz eddig aligha szomorkodtam tárgyak mellett – legalábbis nem vettem észre. Eredetileg a tárgyak helyett dolgokat írtam, de aztán úgy éreztem, érthetőbb, ha a megfoghatóságra való utalással fókuszálom a gondolatot.
Formába öntöttem tehát valamit, amihez, mint egy árnyat adó útszéli fához, visszajártam, s amin akkor kezdtem igazán gondolkodni, amikor már jó ideje megszületett. Ízlelgettem, napról napra újra felfedeztem ezt a mondatot, nem hagyott nyugodni, fel kellett nőnöm hozzá, mint egy kinyilatkoztatáshoz.
Majd csalódtam benne, cserben hagyott, túl kizárólagosnak és okoskodónak találtam.
Néha, üres perceimben, amikor elméláztam mindezen, eszembe juthattak volna azok a tárgyak is, amelyekről eredendően ez a mondat szól. Vajon léteznek-e olyan konkrét valamik, melyek ismeretlenül is megérdemlik, hogy a tárgyi valóság erejével hozzák elő belőlünk az ő saját, szavakba öntött gondolati hátterüket? Talán sosem léteztek. De ha mégis, akkor igen gyorsan egy őket szerepeltető álarc mögé bújtak, ami nem más, mint a bölcs kimondhatóság – remeteráknak üres csigaház.
Most sem tudok mit kezdeni vele. Magára hagyni nem merem, ahhoz túl gyenge, felfalnák az erősebb, rátartibb szentenciák. Beolvasztani egy új szövegkörnyezetbe – ahhoz viszont túlságosan is önmaga, nem kívánja a hozzáidomított előzményeket és következményeket. Marad tehát számomra az értelem meddő vajúdása, minek során, lassan felfedezve egymást, végül összebarátkozhatunk: a gondolatom meg én. Ennek pedig – jut eszembe – ára is van, hisz valóban, eleget szomorkodtam mellette, míg a saját maga tárgyává nem vált.
Ha akarnám, most már megérinthetném.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.