Ünnepre utazom, és ez feldob.
Már nem emlékszem pontosan, milyen péksütemény volt, amit később a kávé mellé felszolgáltak. De még a repülőtéri éttermek és pékségek mellett elhaladva jutott eszembe, hogy vajon a kovász teszi-e igazivá a kenyeret, egybefüggő, makacsul megtartó, levegős, ám lágyságában is hosszan éltető táplálékká. A kenyér, mint a lélek csontváza, egyenes ági leszármazottja ég és föld nászának: maga a látóhatár. Egy régi Malév-reklám képe ugrik be. Végtelen búzatáblák, szivárvány ívével keretezve, alatta felfelé hasító repülő: egy lefagyott úti film örök pillanata. Úgy szállok fel a gépre, mint aki élőben szeretné látni, hogy a „fent és lent” az esőben találkozik, és a csepphulláson átszűrődő fény bomlása megszínesíti azt, ami addig csupán levegő volt. Csak a fehéret lehet felszeletelni, az ünnep színét, amely maga a fény, majd úgy bújni bele, ahogy a koldus egy új ruhába. De ez már csak a repülés előtti izgalom képzavara. Mint ahogy a kezünkbe vett és beleharapásra váró kenyér a vekni, a cipó, a zsömle és a kifli alakját ölti magára – jut eszembe. Mindig is így volt ez. A tűzijáték, a légtérben százezer felé fröccsenő szivárvány sem más, mint a csend és a szelíd észrevehetetlenség ellentéte: már nincsenek szín-szeletei, és meg sem kell osztani, mert mindenki kaphat belőle. Nem volt mindig így, de úgy látszik, ez az idő is eljött. És el is szállt. Hisz oly gyors, akár a két ünnep közötti lelkeket szállító repülő. Öveket becsatolni. Az üléssorok fölött színes képernyők. Felszállás előtt egy látványpékség utasnyugtató reklámfilmje látható. Azután hozzák is a légi kísérők, a kávéval együtt. Holnap már nem fogok emlékezni arra, milyen kenyér is volt ez. Kovászos, kovásztalan, magvas, fehér vagy barna, esetleg rozs… Alattunk egyre távolodik a föld.
A hold meg piros.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.