A közelmúltban kimostam pár kiló zoknit, de nem volt időm társítani őket. Ott is maradtak, szép nagy halomban. Aztán szép lassan megérett bennem a lázadás gondolata: hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Egy idő után mindenki panaszkodott az egyre fogyatkozó lábtyűkre, szemrehányó pillantásokat vetve felém.
Egy nap aztán a nappali közepébe öntöttem az egész kupacot abban reménykedve, ha szem előtt lesz, csak nekiállunk közös erővel párosítani.
Ezután mindenki hátát kiegyenesítve, felemelt fejjel kezdett közlekedni a lakásban, hogy ne vegye észre a szoba közepéből kiemelkedő zokniszigetet. Telt-múlt az idő, akinek kellett, időnként egyet-egyet turkált a halomban, és buffogott magában, hogy alig talál egy rendes párt, mert vagy nyári bokazokni kerül a kezébe, vagy színben nem passzoló, vagy – isten őrizz! – kis méretű, amit valahogy még felrángat a lábfejére, de aztán alig tudja lehúzni.
Én lettem egy időben az összeomlás felé közeledő család panaszládája és a bajok forrása. Mert, ugye, ha egy fiatalember csak egy lyukas zoknit talál indulás előtt, a legutolsó pillanatban, s kétségbeesésében azt húzza fel, egész nap izgulhat. Hiába kap meghívót élete szerelmétől, kudarcba fullad a látogatás nagy lehetősége, mert egy jó zokni nélkül nem léphet álmai nőjének a szőnyegére. Aztán ne adj isten, hogy valami baj érje és kórházba szállítsák, ahol le kell húznia a cipőjét! Egy ilyen esetben szégyenében halna meg, nem a betegségben.
Lassan, de biztosan minden családtag kezdett rájönni, hogy zokni nélkül nem élet az élet. Aztán egy szép napon elém állt a díszes társaság, s egymást támogatva könyörögni kezdtek, hogy tegyek már rendet a zoknik életében.
Megesett rajtuk a szívem, és színek szerint csoportosítottam 5 sor piros zoknit, 10 rózsaszínt, 20 fehéret, 40 kéket és 80 feketét. Lehet válogatni! – mondtam –, s aki nem hajlandó, az mehet a boltba vásárolni!
Kislányom boldogan felkapta az első három színt, fiam a negyven kéket, a családfő a nyolcvan feketét. Elkullogtak a szerzeményükkel a szekrényükig, s én ott maradtam zokni nélkül. Mehetek újból vásárolni, hogy legyen nekem is lábvédőm. Azt tervezem, hogy ezentúl csak sárga színű zoknikat veszek.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.