A közelmúltban kimostam pár kiló zoknit, de nem volt időm társítani őket. Ott is maradtak, szép nagy halomban. Aztán szép lassan megérett bennem a lázadás gondolata: hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Egy idő után mindenki panaszkodott az egyre fogyatkozó lábtyűkre, szemrehányó pillantásokat vetve felém.
Egy nap aztán a nappali közepébe öntöttem az egész kupacot abban reménykedve, ha szem előtt lesz, csak nekiállunk közös erővel párosítani.
Ezután mindenki hátát kiegyenesítve, felemelt fejjel kezdett közlekedni a lakásban, hogy ne vegye észre a szoba közepéből kiemelkedő zokniszigetet. Telt-múlt az idő, akinek kellett, időnként egyet-egyet turkált a halomban, és buffogott magában, hogy alig talál egy rendes párt, mert vagy nyári bokazokni kerül a kezébe, vagy színben nem passzoló, vagy – isten őrizz! – kis méretű, amit valahogy még felrángat a lábfejére, de aztán alig tudja lehúzni.
Én lettem egy időben az összeomlás felé közeledő család panaszládája és a bajok forrása. Mert, ugye, ha egy fiatalember csak egy lyukas zoknit talál indulás előtt, a legutolsó pillanatban, s kétségbeesésében azt húzza fel, egész nap izgulhat. Hiába kap meghívót élete szerelmétől, kudarcba fullad a látogatás nagy lehetősége, mert egy jó zokni nélkül nem léphet álmai nőjének a szőnyegére. Aztán ne adj isten, hogy valami baj érje és kórházba szállítsák, ahol le kell húznia a cipőjét! Egy ilyen esetben szégyenében halna meg, nem a betegségben.
Lassan, de biztosan minden családtag kezdett rájönni, hogy zokni nélkül nem élet az élet. Aztán egy szép napon elém állt a díszes társaság, s egymást támogatva könyörögni kezdtek, hogy tegyek már rendet a zoknik életében.
Megesett rajtuk a szívem, és színek szerint csoportosítottam 5 sor piros zoknit, 10 rózsaszínt, 20 fehéret, 40 kéket és 80 feketét. Lehet válogatni! – mondtam –, s aki nem hajlandó, az mehet a boltba vásárolni!
Kislányom boldogan felkapta az első három színt, fiam a negyven kéket, a családfő a nyolcvan feketét. Elkullogtak a szerzeményükkel a szekrényükig, s én ott maradtam zokni nélkül. Mehetek újból vásárolni, hogy legyen nekem is lábvédőm. Azt tervezem, hogy ezentúl csak sárga színű zoknikat veszek.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Harmincegy éve véget ért a diktatúra, ennyi idő kellett nekem a pontosabb látáshoz.
1997 környékén Veress Dániellel (Veress Gerzson költő édesapjával) beszélgettem lelkendezve a változásokról, a szabadságról. A karakán úr komolyan meghallgatott, majd ezt mondta: „Ugyan, István, most a pénz diktatúráját éljük”.
Már jóval az emlékeim előtt megtelt az összes cipősszekrény és a legendás padlás is. Persze régen tellett is rá. Mindenesetre, mire emlékezni tudtam, már csak alkalomadtán tuszkoltak könyvet a többi tetejére keresztbe. Életem első tranzakciója is ebbe az ívbe illeszkedett; egy szép új kötetet vettünk neki a zsebpénzünkből a szülinapjára nővéremmel.
Dr. Rotács mindig is űrhajós akart lenni. Rajongott Gagarinért. Szüleitől az összes juríjos emlékbélyeget kikönyörögte. Fizikából jeles volt, még gimnáziumban is az maradt, mi több, a vidámparki körhintán sem szédült, pedig azt még nézni is tereh. Töretlen pályaíven lépdelt át a valóság sztrádája fölött, a vágyakozás-fantáziálás kombó élethosszig tartó rabságától fojtogatva.
Hogy egyes tárgyak a barátainkká váljanak, sokat kell szomorkodnunk mellettük
Apámnak
A fenti gondolat körülbelül egy hónappal ezen írás megszületése előtt ötlött fel bennem.
Azóta újra és újra előkerestem, el is olvastam, mintha közben elfelejtettem volna, mintha csak a képernyőre pillantva idéződhetne fel bennem.
A hó már november elején, közepén megérkezik, és egészen február végéig itt tiszteleg. Nagy, kavargó förgetegek szállítják, éspedig fuvardíj nélkül, de vidáman, pajkosan, mert csak úgy a nyakunkba öntik, mi pedig csodálkozva ébredünk: egy éjszaka leforgása alatt annyi esett, hogy ha kinyitjuk az ablakot, fölmarkolhatunk belőle egy labdára valót. Régi trükk, hogy ezt a labdacsot megsózva egy kőkemény gombócot kapunk, ami aztán jó darabig még a kályha mellett is kibírja, bár ehhez a mutatványhoz azért nem árt elővenni egy kislábost.
A labirintus légiónyi szobából és folyosóból állt. Voltak négy-, öt- és hatszögletű szobák, simára csiszolt falú kerekek és barlangterem-kidolgozatlanok, szűk lyukak és boltozatos termek. Voltak egyenes és kanyargós folyosók, keskeny csigalépcsők és széles sugárutak, létrák, rámpák és csúszdák. Voltak szobák, melyek füsttel voltak tele, folyosók, amelyek vízzel, és ajtók, melyek tüskés indákkal.
A zserbó, ez a zsizsegő nevű decemberi csoda, amiben benne van az évszakokat terelgető anyatermészet minden becses ajándéka, a nyári nap simogatta búzakalásztól a mosolygós sárgabarackig, a burokban született diótól az egzotikus tájakról eredő kakaóbabig, soha nem születhetik meg másként, csak áhítattal teljes, szertartásos körülmények között.