Aknai Péter: Versek

2020. május 11., 09:07
Aknay János: Őrangyal (akril, vászon, 60 × 50 cm, 2017)

ELSIMUL

A vihar is csendesedik majd,

hiába tombol, egyszer vége lesz,

kisimul a víztükör, megcsillan a nap,

– mondják a tapasztaltak.

Az emléked is így kerül majd helyre,

letisztul, mint ősszel a Duna, 

a fájdalmat elsimogatják 

az évek, mint a vatikáni Krisztus 

bronzlábát a rózsafüzért morzsoló 

zarándok tenyerek.

 

HOGYAN TOVÁBB?

Soha nem rejtetted véka alá, hogy

bizonyos helyzetekben mit és hogyan

kellene csinálnom.

Mondtad, ha kérdeztem, akkor is, ha nem.

Megint kérdezlek, és olyan történik,

amilyen még sohasem: 

nincs válaszod arra, 

ami momentán a legjobban foglalkoztat:

akkor most hogyan tovább nélküled?

 

VÉBÉDÖNTŐIM 

Amióta az eszemet tudom, minden 

focivébédöntőre emlékszem. S ahogy haladok a 

korral előre – egyelőre –, már nem csak a döntőkre: 

selejtezőkre, csoportmeccsekre, elődöntőkre, gólokra, 

gólpasszokra, nagy szerelésekre, sérülésekre,

man of the match-re. 

De arra az egyre nem emlékszem. 

Nem érdekelt kicsit se. 

Az eredményt is csak napokkal később tudtam meg.

Aznap haltál meg.

 

A VÉGÉN MINDEN 

Anya szerint a végén minden helyére kerül

Most már értem, hogy a kuglizóban a Bobinak

miért volt a felkarjára tetoválva a vaskos kereszt,

fájába vésve az INRI helyett: ANYÁM.

 

AZON A NAPON

Hirtelen lesz hűvös.

Elhalkul a gyerekzsivaj a parton.

Az út mentén sárosak az árkok.

A sétányon feljajdulnak a cefetül nyírt platánok.

 

GONDOLTAD VOLNA?

Mama, gondoltad volna, hogy én leszek az, 

aki megénekli a szülőfaludat? 

A házat? Az utat a Duna felé? 

A sudár jegenyefákat? A nagyanyámat? 

Csend. 

Nem gondoltam kisfiam. 

 

ŐSZTELENÍTÉS

Fekszem az ágyon,

hasamra süt a lenyugvó nap.

Egyre több a fehér szőröm – lassan 

olyan leszek, mint apa.

Hirtelen az ötlet, fiatalítok:

csipesszel húzogatom az ősz szálakat.

Ősztelenítek.

 

(Karantének)