Balázs Tímea: Versek

A parton

Az idő az aszfaltba véste
a macskamancsok nyomait.
Mosolygok, mert árnyékot vethetek.
Fordul a bicikli kereke a gyermek alatt.
Beszippantom a sodrást,
az összes bogarat és nádat,
a felhőkre festett eget,
a forrást és az óceánt.
A végnek hittem a kezdetet,
kezdetet a végnek
–
Itt vagyok.
Újjászülettem:
most szültem meg önmagam.
Ha mellém ülne a múltam –
már meg is nyugtattam.
Rám hullt egy csepp
- boldogság.
Szamossá növöm ki magam.

Nász-tánc

Szeretlek, mint magjait az alma,
mint fenyveseket a farkasok.
Szerelmünknek lágy öl a hatalma.
Táncolj nekem, én csak hallgatok.

Hallgatok, átölellek pirkadatig,
tested hőjében megtisztulok,
míg az asztalunkat megterítik
selyemmel aranyszemű angyalok.

a Világot

Madárhangon fordul a föld
és a légutakon méz folyik át.
Csillaghadak szikráznak velünk
a hajnal habjának szaladva.
Kitárt karjainkból egymásba áramlunk
a béke-fa lombjai alatt.
Összeölelkezünk, elolvadunk végleg,
dobbanásban válunk eggyé:
megteremtettük a Világot.

Kristály

A béke színe égszínkék és méregzöld,
madárcsicsergés a hangja.
Virágzik a teremtés,
megszólal a szabadság harangja.

A megismerés ritmusához simulok,
sosem lesz már vége.
A beáramló levegő lélekkel tölt fel,
ereimben a gyönyör végtelensége.

Aranyszínben pompázunk;
lélegzünk a világ tetején.
Elolvadó selyem-felhők vagyunk;
újjászületünk, te meg én.

Initium

Kávézaccnak tűnő porhanyós földön
ugrálnak a türkizen fénylő üvegszilánkok.
Hallom, ahogy értem szólalnak a harangok
a folyómederben koncertező zenekar mögül.
Eső esik. Mindenki bőrébe marnak a fekete cseppek...
de engem dicsőítenek a hangok.
Üveglapokon lépdelek, talpam alatt vörös tócsák követik
mozgásomat.
Táncoljatok!
Hiszen a kávét már megittátok és az üvegasztal
is eltörött nehéz lelketek alatt.
Mi maradt más hátra?
Hullámzik a zongora, hahotázik a hegedű,
mondjátok, halljátok hogy dörög? –
Látjátok a villámokat?
Induljon hát a refrén!
Nyíljon a koporsó!

mono-dráma

fotelem mélyében ülök
kitekintek a szobám ablakán
magány-piszkos üvegen keresztül
látom a világot ahogy
könnyedén tépi a fák lombjait a szél
törzsként vetek árnyékot az elmúltra
de a vihar az egyedüli párna

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 18-i számában.)