ha vizet áraszt…
hártyaszerű a lúdbőr
és omlik a part alattam –
állok a napon, az égen, a holdon, egy csillagon
itt állok egyedül egy maréknyi tavaszban
és a madarak alázatát tanulom
átaludtam volna csupán?
vagy lekéste szárnyam a csatlakozást –
szél támad, egy üres kő kondul, feljajdul;
éles árnyakon lép a lábam,
közel az áradás –
a fák tövében, mint vonat a sínen, hullámzik,
és hullámzik, és érik sápadtan
az elragadtatás
fekete korsók
egy fehér szekrényen
mögöttük drapp falszakasz
tükörből látlak
és látom ahogy fekete hajadat
fehér tükörben
drapp halcsont fésűvel
egy fekete tóban
mint fehér korsókat
úsztatod a drapp
falszakasz előtt
hol fekete éj ül
csak fehér melleid
világítanak
apám meszelt ballonkabát
hófehér árny a morfogenetikus mezőben
felhő vagy léggömb lett, angyal talán –
marék hamvadó lepke tánca
anyám egy csokor szigorú-kék zsálya
egyszer kővé változtatott, aztán az egekbe emelt
bőrömön porlik most is mosolygása,
mikor kérges arcát kezemben elültetem –
te meg ott ülsz fenn egy fotelben
öledben rét zöldül, szemedben számtalan a tó,
hisz az örök vizek lánya vagy –
felfűzött bolygók keringnek csuklódon
nyakadban prémek, kövek, selyem és kenderkötél –
hajnalt pirít hajadra a parti szél
Két farkas küzd bennem.
Szivárvány olvad, magzatvíz kavarog.
Téli éjbe horgolt földeken
menetelnek öklendezve, hófehéren
a fagyott arcú angyalok.
Sziklás hasát görgeti a táj, pedig
csúszna-mászna a porban boldogan.
Két farkas küzd most bennem –
rongyos bocskorban tér itt imára,
kinek felettük hatalma van.
(Pilinszky János emlékére)
Te is ezt szeretted volna –
hazajutni végre,
ahogy deltájával ömlik
tengerbe a folyó.
Tájékozódni –
a sűrű árvaságban,
mint vonulásuk útjain
tűnődő madaraid –
Némán szemlélődni;
egy borostyános udvar
alázatával.
(Karantének)