Eszteró István: Két vers

Mustár- és szómag

Hegyek közé búvó faluban beszélik még,
50% beszéli Jézus anyanyelvét, hívő
asszony nem hívőnek éppen arról, mily
nyájasan folyt minap a betlehemes játék,
bizony mondom, fájintos(1) volt a pásztortánc,
a szűzmáriás cinka(2) esszecsombolyodó(3)
csöppséggel a mellén kész csudatétel,
szépen kitelt, apró korában majd elvitte
a szél, az alvégi Józsi, Nagyék parapács(4)
legénykéje begyes boglyába acsongatta(5)
villával a szénát, csacsi, gödölye, mind
felséges, három tikot(6) én es(7) hiteleztem
fehér foltos juhval a jászolos jelenéshez,
de a fitymáló ajakbiggyesztésre le is
lankad az arámi szó dallamos lelkesedése,
miből könyvtárak, katedrális, mennyek
országa épült láthatatlan hálóval kiszűrni
jót feneketlen rosszból, szelídség, béke-
tűrés hídját borítani teremtő s teremtett
közé tágult szakadékokra, leleplezni
farizeizmus hadálságait, mik kikezdik a
§ szeresd felebarátodat, mint tenmagad §
oszlopos csarnokát, törlik homlok,
homlokzat arameusi feliratait, júdás-
pénzért árusítják a tudatmódosító
porokat, kertet, telket, vérmezővé
ázott hazát, s folyamatosan támogatásért
folyamodnak globális Pilátusokhoz,
hogy percenként keresztre feszíttessék
mustár- és szómag nélkül hagyottak
jóhiszeműsége. Éli, Éli, lamma szabaktani =
Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?

Eszteró István | Pagoda-virág

Himalája szépe, ó, pagoda-virág, ha nyílik százévente, ritkán,villámot szelídít viharvert sziklán,feltámadás reménye csal oda

1 nagyszerű

2 fiatal lány

3 összekucorodik

4 ügyes, talpraesett

5 csinosít, rendez

6 tyúk

7 is (Székely szótár)

Szótlan esztétika

Tengerhomályba bújó lilát,
gyöngyöket rejtő kagylószéfet,
Nap-kitörést belülről ki lát,
hogy mondja egymás közt a szépnek

humán előtti előnyelven
sápadt levél őszi ősködöknek,
ha színházba siető percben
még futkorászva öltözködnek,

ha rozsdabarna avarpáholy
hűs bársonyába süppedezve
felismeri az illatáról,
rejtőzzék láva gyűrte mezbe,

ahány hegyorom fehér sálban
les lopva érces tükrű tóba,
hol nap kegyét sóvárgó láz van,
színpadra hulló égi tóga,

melyen túl Úr űrörvénye
fütyül rá, hogy esztétikailag
nincsen szava tűz örömére
az öntudatlan anyagainak,

csillaggyűrű, titánium
reflex fényéve félvakon
világol csak kihunyt hiún
jövőbe mártott ujjakon,

ha emberit dobbant a szív,
piciny ősrobbanásával
tudatgalaxist kanyarít,
végtelent végessé árnyal,

a szín, a szag, az íz vagy együtt
minden érzék szintézise okán
teszteltetik, teszi le az esküt
teremtő ízlés előtt, tű fokán

szűrődik zölden klorofill-hang
tűlevelű áriája
zuzmózizzenésű firhang
ziháló zuhatagára,

hol füvek is légért kapkodnak,
hullám hullám vállára lép,
homokdűnékből naphosszat
lángfolyamot iszik a vég,

pillanat a pitypangszösznyi szón
elvillan a mennyei kútba,
mi kimondatlanul öl, átkarol
a semmi vizét általúszva.