Eszteró István: Vadon/ma és más versek

Vadon/ma

Rájössz, globális dzsungelre
testált testvérem, lélegeztető
oxigént hajdani hajlék lehel,
kívüle kiver a hideg verejték,
reszketsz, mint adrenalinos
szélrohamban zöld lobbú
nyárfa, húznád a csíkot év-
gyűrűs körutak rengetegéből,
szusszanást ringató som-
fürtbe bújnál, őzlábgomba
nyomából inna inaló pánikod,
Énekek énekét énekelnéd
idegágakról rebbenteni ideig-
óráig a Hitchcock-horrorú
madárveszedelmet, alkalomra
leselkedőt, hogy megszálljon
akácfát, diófát, életfát, fel-
kapkodja harangszó haza-
találásra elszórt határköveit,
szemet szúrjon, velőt szívjon,
csontot csonkítson, csellengő
csapatokban csapongó Archaeo-
pteryx karma marcangoljon,
tépázzon torzó korzót vadonná.

Képtelen

Ó, nem eszményi vászon,
repedezett festékrétegek,
akácfás utcasort röpít fel,
ejt porba a szél, félnyolcat
mutat a még toronyórája,
háton ugráló iskolatáska,
sorsdöntő pillanat hasra
vágódott nyolcasa, rovás-
írással összekarcolt pad,
sarokba térdepeltetett
századok, egymásra kígyót,
békát kiabáló, kapu előtt
dulakodó, lesgólt rúgó
kavarodás, lopni, csalni,
falat firkálni, térképet
tépni kész, nem látni sehol
egy felhőkhöz őszült
pedellust az időtlen képen,
mit leakasztasz, pókhálós
helyén légüres lélegzet.
Mit is tehetnél, mivel
tömköd be a képtelen űrt?

Deportáltak

Magában mormogó,
mellkast kiköhögő,
kiröhögött kiméra éra
rossza, családostul
oázistalan dűnékre
deportált, ki asszony,
gyermek, ép elme
nélkül tért vissza,
homokká őrült
tudattal, foghíjas
szavakkal esengve,
átkozva csikorgatja,
sziszegi semmibe
szíve vákuumát.
Mára millió fül-
hallgatóba ivódott
ivadék megannyi
üvegpalotás tér
kirakattükrén
vonulva nevetgél,
szaval szólóban,
mutogat, kezel
a semmivel, egy-
máson keresztül-
nézve, gázolva
süpped sivatagok
homokörvényébe.

Lángos, langalló

Ha lángos, akkor sor, én, te,
ő strandon, plázában natúrt,
gombást, húsost hajszolunk, ám
olykor retró búbos kemencét
citál napkitörésként lángoló
napraforgószárral, ha sietsz,
előre engedlek, krumplival
dúsított tésztát dagaszt éjfélbe
menően anyánk könyékig
lisztes teremtő karja, hogy
hajnalra pöfeteg halmából
sütőlapáton landoljon családi
kozmoszban pár cipókontyú,
fekete fejkendős kenyérnek
való s felgyűrt szélű, tejföl-
tavat úsztató langallólepény,
kérlek, ne szakíts félbe, ha-
bár mint mondod, gyomor
kordul, nyál kicsordul, az
a falat faggat azóta római kort,
török századot, puhatolózik
pizzák, piták szülőföldjén,
kurkász ínysövénytől száj-
padlásig zamat nyelvemléke
után hiába, fogpiszkálónyi
leletet se lelsz, kóstolj üstöket,
sistergő zsírban, olajban
üstököt fröccsentő csábot,
csócsáld lángosautomaták
túróhavas domborzati mű-
remekeit, világgá ment
ízek ízének ízig-vérig igaz-
mondó igézete tán ízlelő-
bimbókon, enzim patakon túl
páráll repülő csészealjnak
is elérhetetlenül, bocs., adnál
kis kaprot még a pultról?

Kutyák ódája

Hányónknál helyesebb kutyája is,
körülugrálva imád, de hamis
vicsorgással jelzi, hogy felesleges
alakoskodnod, kutyába se vesz,
ha megszimatolja, hogy idegen
a bensőd, nincs helyed idebenn,

nevet se mondasz, fantaszta ebed
lépted neszére kaffantva nevet,
hátára fekszik, mintha négy lábbal
egyszerre fogna kezet a világgal,
félig agyon is verheti goromba,
orrát órákig nyomokba nyomva

menti a menthetőt, buzgón csahol
végső leheletéig valahol,
ezer életét áldozná egyszerre
tűzön gázolva, özönvizet szelve,
pillantásán hűségeszencia
sarokigazságos evidencia,

mikor engesztelne, udvar sarkából
hunyorít feléd szeme sarkából,
ha elfordulva magára hagyod,
összeroskad, mint rongyos csillagok,
de rimánkodva még fényévek múlva
is nézhet utánad elhalványulva.